Mi  a francnak  kellett ennyire kiöltöznöm,mérgelődött magában Lili , amikor átvágott a piros lámpa ellenére a zebrán. Éppen a csizmája sarkát kapta el a joggal dudáló autós, de szerencsére  nemcsak ő, hanem az új brazil szerzeménye is  megúszta.

A fenébe, lehetett volna ebből komolyabb bajom is,  mormogta félhangosan ,kapkodva lábait, hogy legalább az első randevúról ne késsen el. Itt lohol persze talpig tűsarkúban, a combja kékre fagyva a vékony harisnyában és a rövid szoknyájában. Eszébe jutott közben a barátnője  Betti tanácsa, aki  képzett randiguru :  Ha már későn indultál, akkor legalább ne fuss, mert nincs kiábrándítóbb látvány  egy  lélegeztető gépre szoruló kiöltözött nőtől, aki a nevét is alig tudja elrebegni a levegőhiány miatt  a bemutatkozásnál.

Na jó, lejjebb veszem  a tempót, határozta el. Ez a férfi egyébként sem érdemli meg, hogy időben odaérjen.  Akkor akadt a horgára, amikor eldöntötte: kész , lemond a normális párkapcsolatról , keres egy szexpartnert magának. Azután jutott erre az elhatározásra, amikor a szerencsétlen választásnak bizonyult  hetedik után kiderült,  jöhet a szerencsés nyolcadik.  A csalódások és a csalódottságok ellenére  valami hihetetlen belső erő vitte tovább. Ma már akár a felismeréstől számított másodperc  tört része alatt  képes  újratervezni.

Jobb vagyok mint a  GPS , emlegeti olykor. Pedig hát könyvet írhatna elfuserált alakokról. Nagy arcok, önbizalom hiányosak, anyafüggők ötvenen túl, követelőzőek, érzelmi analfabéták, elköteleződéstől rettegők, munkamániások, szex-lovagok, egzisztenciális törpék,hazugság  gyárosok,  anyapótlékot kergető harmincasok és huszonévesek .

Már semmin sem lepődött meg a társkereső portálokon. Azon végképp nem, hogy  az ismerkedők olvasni egyáltalán nem akartak. Hiába írta ki verzállal és fettelve , hogy  negyven év alatt, felsőfokú végzettség nélkül,  190 centiméter alatt nem ismerkedik.  Mégis dőltek a huszonévesek, az alul képzettek, helyesen írni nem tudók  levelei hozzá. Lili az ötvenhez közelített , de tíz évet letagadhatott volna, és nemcsak a fotókon. Érdekes, vonzó, magas , karcsú nő volt. Rövid haj keretezte a szabálytalan arcát , szép lábát még mindig kirakatba rakhatta . De leginkább a szemére volt büszke.  Száz férfiból kilencvenkilenc ettől találta igazán szexinek. Mindig meg is jegyezték : tényleg olyan mint a képeken.

Szabad szájú barátnője gyakran harsogta neki: anyám , te egy első osztályú nő vagy, mit keresel a netes idióták között. Ott csak átlagemberek , meg átlag alattiak kereskednek,  egy nagy formátumú fickó nem netezik. Ő persze váltig állította, hogy ma mindenki így ismerkedik, lesz ott nagy formátum csak eddig álruhában bujkált. Persze az elmúlt egy évben nem derült ki senkiről, hogy álruhás trubadúr. Elmélkedését a megcsörrenő  telefonja zavarta meg.

Vágvölgyi ,  szólt bele egy hang, hol vagy?- Rendkívül nem kedvelte azokat az embereket akik csak a vezetéknevüket nyögik bele a készülékbe .A szexpartnernek kiszemelt alany is ezt a tábort erősítette, ami még inkább elvette a kedvét a találkozótól . Egyébként is csak kötelességből jött el, mert két hete levelezik  vele  és már nagyon erőltette a randevút. Bár az erőlködésen kívül sok minden nem derült ki leveleiből.  De legalább 196 centi , diplomás, a facén megadott információja alapján  valami cégvezető volt.  Kezdetnek ez sem semmi, nyugtatta magát Lili.

Tiszta hülye vagyok,mondta magának mikor kinyomta  a hívást . Ahelyett, hogy otthon semmit tenne, most egy órán keresztül udvariaskodhat és szórakoztathatja ezt a hímneműt, akiről a telefonálási  és levelezési szokásaiból jó előre kiderült, hogy se nem bőbeszédű, se nem érdeklődő.

De legalább 196 centi, és van diplomája, győzködte magát. A kétméteres férfiak voltak a gyengéi . A nagy erős férfi karok, a hatalmas mellkas, amibe belefúrhatta a fejét , és elveszhetett az ölelésben . Szinte elolvadt attól, amikor  a 174 centijével  lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy elérje a másik száját.  És ezekből a példányokból igencsak hiány volt ebben a korosztályban. A legutóbbi női traccspartin arra a megállapításra  jutottak: szexpartnernek kiváló lehet  Zoltán.  Nem baj, ha nem képes udvarolni, érdeklődni, szex közben úgysem kell sokat beszélgetni. És most igazán csak ez hiányzott neki, a szex.   Egy normális párkapcsolat kezdetén ugyanis a céljai feladásának értékelte volna az udvarlás hiányát, de egy szex kapcsolat az más. Ott nincs kötődés, közös program. Kétszer két négyzetméterre szerződnek hetente egyszer vagy kétszer. Korrekt ügy, a csalódás lehetősége kizárva.

Bár Betti szerint agyalágyult hülyeség a szexpartnerség, ez olyan férfiak találmánya, akik vagy érzelmi sivatagok, vagy rettegnek bármiféle elköteleződéstől. A barátnője szerint  ő  nem képes érzelem nélküli üzemmódra, így jó vége a  dolognak  nem lehet.  Vagy jó szex van, ami már érzelem, vagy rossz szex van . Nincs középút.

Zoltán már távolról is olyannak  tűnt,  mint egy kőszikla. Toronyként magasodott  a Mancs szobor mellett. Nemcsak magas volt , hanem vállas  és testes is.  A miniatűr fotóról, amit  eddig látott róla, amely  egy síelés alkalmával készült, ez a fajta jóképűség  nem igazán  derült ki. Határozott, de mégis  barátságos kézfogása szimpatikussá tette. Félrecsúszott nyakkendőjével, kigombolt felső inggombjával  viszont egy újabb  fekete pontot gyűjtött be . Olyan magas volt, hogy  nem lehetett vele állva szemkontaktusba kerülni. A szórakozóhely kör alakú székébe is alig tudta magát belepréselni, ahol állásinterjú szerű bemutatkozással múlatták az időt.

Unalmas, unalmas, unalmas, nem bírom, nem bírom, nem bírom, miért nem maradtam otthon, miért nem maradtam otthon, dobogtak a szavak a dobhártyáján.

És akkor hirtelen valami megváltozott a férfi  barna szemében,  az eddigi ürességet cinkos  csillogás,  a vele szemben ülő nő utáni vágy  váltotta fel.

Mit szólnál egy kis szexhez?  Az ember leginkább szex közben tudja megismerni a másikat, mondta teljes lelki nyugalommal.

Lili a másodperc törtrésze alatt revidiálta a barátnőjének tett ígéretét, miszerint semmiképpen nem bújik ágyba  az első alkalommal .

Rendben, de csak szex kapcsolat-  jelölte ki kapcsolatuk útját a legnagyobb  hidegvérrel.

Hetente hányszor?  – érdeklődött a szabályokról az asztal túloldalán ülő.

Egyszer- hangzott az egyezséget megpecsételő válasz.

Zoltán lakásán kötöttek ki. Lilit Andrásra emlékeztette a férfi, aki még mindig number one volt számára szexuális téren . Eddig még senkinek sem sikerült   letaszítani  őt a trónról.  Jó, persze András mítoszához jelentősen hozzájárult titokzatossága, megismerhetetlensége  , ami  éppen a gyávaságából adódott . Kiderült persze, hogy azért  nem adta ki magát , mert  soha nem merte volna elhagyni a feleségét , bevallani a lányának, hogy már régen kihűlt a házassága. De a szexuális képességeihez eddig még senki sem tudott felnőni .

Zoltán lakása kicsit furcsának tűnt  Lili számára. Nem egy otthonnak látszott, hanem egy átmeneti szállásnak. De igazából nem sok ideje maradt a szemlélődésre, mert vitte magával a vágy és Zoltán két erős karja. Annak ellenére , hogy méretileg egy kicsit sok volt számára a férfi mégis nagyon gyorsan egy hullámhosszra kerültek. Érezte magában, hogy útjára indul az orgazmus spirálja, ami egyszerre szélesedik és növekszik , hullámzik fel és aztán esik le, hogy majd  egy újabb magasabb hullámban térjen vissza. Zoltán hamar ráérzett Lili lebegésére. Simogatta, ölelte , repítette a teljesség felé. Nem magára gondolt, hanem a nőre akit a karjaiban  tartott.  Már csak arra eszmélt, hogy a férfi izzadságcseppjei hullanak  az arcára és egy kielégült, kisimult tekintet  szegeződik rá.

Éhes vagy? Mert én igen- mondta a férfi , majd választ sem hagyva kivonult a fürdőszobába. Egy törölközőben szakácskodott a konyhában. Miután kiderült, hogy Lili vegetáriánus sóskát kotort elő a mélyhűtőből a tésztájára. A hűtőszekrény mellett üres pálinkás és boros üvegek sorakoztak.

A hatalmas óriás  papucsban, mezítláb  kísérte le Lilit a főutcára az éjszakában, mert  nő nem akart nála aludni. Ahogy a belvárosi forgatagban álltak,egyre   csak szorongatta a kezét . Valahogy nem akarta útjára engedni. A  nagy darab kőszikla kenyérre kenhető vajjá változott.   Az sem zavarta , hogy  a késő őszi idő inkább télre emlékeztetett. Lili többször figyelmeztette ,hogy a mezítlábazásból könnyen megfázás lehet. De meg sem akarta hallani, csak fogta a kezét, nézte a szemét és beszélt, beszélt.

Mi lenne, ha holnap elmennénk Lillafüredre?- kezdeményezett bátortalanul.

Tudod csak szexkapcsolat – vetette oda  figyelmeztetésül  Lili és hirtelen  kihúzta a kezét az  öleléséből.   Nemcsak a levegő fagyott meg abban a pillanatban, hanem a szavak súlyától egy fal is megépült közöttük. Elhallgattak mindketten.   Lili hazafelé vette az útját az éjszakában.

( Folytatjuk )

Fotó : Pinterest

A Nincs séta 1. rész bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Móni nehezen szánta rá magát két válás után, hogy utat engedjen egy párkapcsolatnak az életében. A gyerekek már kirepültek, az unokákról még csak ő álmodozott, a barátnős programokból is kezdett már egy kicsit elege lenni.  Bár mondogatta magában: ötvenes fejjel nem töreti össze a szívét senkivel, de Béla más volt, mint az eddigi férfiak.

A találkozásuk sem egy hétköznapi történet. Móni szereti egy füst alatt letudni a hétvégi nagybevásárlást és a gardróbfrissítést.  Az egyik nagyáruház éppen alkalmas erre, hiszen olyan divatmárkákat is forgalmaznak, ami az ő stílusához passzol.  Az egyik alkalommal, amikor egy hátul zipzáras ruhába passzírozta bele magát a próbafülkében, nemcsak azzal szembesült, hogy kicsi rá az eddig bevált méret, hanem azzal is nem tudja levenni azt.  Húzta, vonta, de rájött, bizony ez segítség nélkül nem fog menni.

Kikukkantva a fülkéből ekkor pillantotta meg Bélát. Magas jóképűként egy farmernadrágot szorongatott a kezében a várakozás türelmetlenségének egyetlen jele nélkül. Udvariassága és segítőkészsége is hamar kiderült. Bár ő sem tudott megbirkózni a zipzárral, sőt az eladó sem, így egy olló segítségével szabadította ki a vételre alkalmatlan darabból. Még azt is elintézte neki, hogy ne kelljen kifizetnie a károkozást.

Később számos más jó tulajdonságára is fény derült: vicces, empatikus, társaság szerető és főleg önálló.  Soha, semmilyen segítséget nem fogadott el, és nem kért Mónitól. Egy nő is megirigyelhette volna azt a háztartásvezetést, amit kialakított. A közös programokon túl azonban semmi kapcsolódási pontjuk nem akadt.

Móni kezdetben lelkendezve mesélt a környezetének az ideális partnerről, aztán egyfajta rossz érzés szele csapta meg. A fuvallat aztán befészkelte magát a mindennapi gondolatai közé és nem hagyta nyugodni.  Miért nem engedi be őt az életébe?

Amikor először feltette a kérdést Béla kerekre nyílt szemmel értetlenkedett. Talán nem elég figyelmes, gyengéd, érdeklődő, türelmes vele?

Móni ekkor jött rá, hogy mi a baja. Az, hogy  nincsenek közös álmaik. Az már keményebb dió, vágta rá férfi.. Azóta persze közösen boncolgatják a zöld dió héját, és Béláról az is kiderült: a türelmének is vannak határai.

A Kemény dió bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Nyár van. Egész télen erről ábrándoztunk, most meg szenvedünk tőle. Az őrült hőségtől, az irodai klímától, a ventilátor zajától, a viharoktól, az éjszakai hol forróságtól, hol a szaharai típusú három fokoktól.

Szenvedünk és panaszkodunk, hogy miben hátráltat ez az idő, vajon süt e majd a nap a Balatonon akkor, amikor éppen a szabadságunkat töltjük. Mert egyébként, ha esik az egész évi pihenésünk odavan.

Egy Angliában munkát vállaló bébicsősz naplójában olvastam a következőt. Bár a szigeten mindig beszédtéma az időjárás-, hiszen napos és kellemes időszakból kevés jut nekik egész évben-, de soha nem tántorít el senkit sem attól, hogy megváltoztassa hétvégi programját. Ha kirándulást tervezett a család, akkor sem mondják le, ha zuhog az eső. Csak mindig kéznél van a gumicsizma és az esőkabát. És a hangulatuk sem lesz más. Akkor is élvezni akarják a szabadságot, ha keresztbe tett nekik a nagy égi tervező.

Az angolok merevségét ismerve, szinte hihetetlennek tűnt számomra ez a hozzáállás. Pedig roppant egyszerű a magyarázat: valószínű úgy nőttek fel, hogy értékelik azt, amijük van.

A facebookon nemrégiben alakult egy csoport, akik 21 napon át panaszmentességi fogadalmat tettek . A beszámolók azt jelzik: nem könnyű ezt betartani, mert mikor elcsábul valaki egy jó kis bosszankodásra, büntető pontként újra rajtvonalhoz kell állnia.

Pedig mikor máskor érezhetné jól az ember magát ha nem nyáron ? Amikor a strandon a fűben fekve kereshetjük a négylevelű lóherét, annak biztos tudatában sörözgetünk, hogy a B vitamin hajunk fényességére és bőrünkre is kiválóan hat, és a tópartról hazaérve még érezzük a bőrünkön a láp iszapját.

Évekkel ezelőtt – amíg a térdem engedte- nyári esténként futottam egy kis erdei úton. A legcsodásabb érzés mindig akkor fogott el, amikor a mélyebben fekvő területen beleszaladtam a habos sütire emlékeztető levegőbe. A testemen éreztem a hűvös és meleg rétegződését. Egy pillanat volt csupán, ami ott és akkor varázslattal töltötte el a lelkemet.

Ha napéjegyenlőségtől napéjegyenlőségig számoljuk az évszakot akkor a nyárból még 91 nap van hátra, ha klasszikusan akkor már csak 40 . Élvezzük ki minden pillanatát!
Kívánom mindenkinek, hogy az idén találja meg a maga csodáját !

A Nyár bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Azon kapta magát, hogy újra az erkélyen áll és a mentáját szemrevételezi. Mindig is tisztázatlannak érezte a földhöz való viszonyát. Falusi kislányként betegsége miatt a nagyapja óvta még széltől is, elzárták minden olyantól, amivel összekoszolhatta volna a kezét.

Évtizedeken keresztül a szobanövények túlélő táborba költöztek hozzá, de aztán valami megváltozott benne. Vágyott arra, hogy kicsiny teraszát burjánzó oázissá varázsolja. Az idén eldöntötte: fűszernövények is illatoznak majd ott. Két hónapja került a földbe a citromfű, a bazsalikom, a metélőhagyma és a menta magocska. A fény, a víz és a gondoskodó szeretet, hamar zöldbe borította a cserepeket, kivéve a mentát.

Pontosan emlékszik rá, az első menta kezdemények akkor bukkantak elő, amikor hazaért a Találkozóról.
Úgy tizenöt éve várt arra az ölelésre. Az ölelésre, amit attól a Férfitól kapott, akivel pontosan ennyi ideje tudják: valami dolguk van egymással.
Napok óta arra vágyott, hogy megérintse. Arra vágyott, hogy csak ketten legyenek és átölelje őt. Arra vágyott, hogy a mélyzöld szemében lévő barna kis foltocskákat testközelből szemlélhesse. Arra vágyott belebújjon a mellkasába és a testébe olvadjon.

A Találkozót ő kezdeményezte. Gyűjtötte hozzá a bátorságot, formálta magában a mondatokat. Gondolatok meccseztek a fejében, hogy mi történik akkor, ha rövidlátó a helyzet megítélésében.

A Férfi csak beszélt, beszélt. Mintha minden eddigi elmulasztott, együtt nem töltött percet szeretné bepótolni. Tekintetüket le nem vették egymásról, olyan közel álltak, amilyen közel csak kerülhet ember testi érintés nélkül. A kiejtett szavak egymás iránti szerelemmé alakultak . Magázódva , mint az Anna Kareninában.

Végül nem bírta tovább, arra kérte: ölelje meg. Ott a sétányon hangtalanul egymásba fonódtak, egy testté, egy lélekké. Simogatásukban ott volt minden tűz és vágy, amihez már csak egy apró szikra kellett. A Férfi ott megálljt parancsolt magának, megcsókolta a nyakát majd zavartan távozott.

Egy hónap telt el az óta. A Férfi nem jelentkezett, de a menta kibújt a magjából. Nap, mint nap parányi lépésekkel, de mégiscsak halad előre. A bazsalikom már fodrosodik mellette, a metélőhagyma is ételre érett. A menta azonban várat magára, türelemre tanít. De a nyáron már biztosan üdíteni fogja a bodzaszörpös poharakat.

A Menta bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Először akkor látott Szivárványfelhőt, amikor a június elejei éjszakát végig hányta a Tisza tó melletti kis házban. Persze a felhő és a rosszullét között először semmi összefüggést nem fedezett fel, leszámítva annak a napnak a két végletét. Az önfeledt boldogságérzést, hogy kivételes csodában részesítette az Univerzum, és ennek ellenpólusát, a gyomortájéki kínszenvedését.

Szerette ezeket a kora nyári napokat. Ilyenkor olyannak látta a természetet, mint a szerelem első napjait, amiben még ott van a boldogság minden ígérete. Két ember bűnnélkülisége, romlatlansága. A kezdetek kezdete.

Abban az időben nem mentek jól a dolgai. Szakított szerelmével, aki 12 évvel volt fiatalabb nála. Botondot az élet ajándékaként kapta. Aztán rájöttek: nem tudnak és nem is akarnak egymás nélkül élni.

Úgy érezte azonban: neki a felvállalás áldozatából több jutott. Míg Botond a barátnőjét hagyta el, ő addig mindent kockára tett. Elvált,vagyont megosztott, eljött a munkahelyéről . Persze így visszagondolva Botondnak sem volt könnyű. Ki kellett már szállnia a medencéből, hiszen vízilabda kapusként kiöregedett.

Azon a péntek délután már nem akart rá gondolni. Az előző hónapok gyötrelmei annyira kimerítették, hogy a szervezete szinte már tiltakozott a lelki fájdalomtól. Amikor szakított racionális döntést hozott. Látta Botond nem bírja el édesanyja kényszerítő nyomását az ő életkora miatt.

Azóta persze nap mint nap lejátszotta saját önvádját: talán mégsem szerette annyira. De lelke legmélyén tudta: félt a jövőtől. Félt attól, hogy nem tudja neki megadni azt ,amit a nála 12 évvel fiatalabb bármelyik nő megadhat : hogy gyereket szüljön neki.

Ahogy utazott a Tisza tó felé, először érezte a szakítás után valami újnak a vágyát. Úgy nézett ki az autója szélvédőjén, mintha csak először látta volna a világot. Tekintete az égboltra tévedt. A kékségben egy szivárványszínű felhőpamacsot látott. Mintha egy égi alkotó csak neki rendezte volna meg ezt a tárlatot.
Csak csoda ez, csak csoda ez. De azon az éjszakán a grillezett padlizsán bebizonyította: egyszer fent, másszor lent.. Haragudott az egész világra, mert utált hányni . De mégis boldog volt. Ha az Univerzum képes képtelenségek alkotására, akkor benne is van erő az újrakezdésre..

A Szivárványfelhő bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Akkor most karácsony van ? – rángatta anyukája kabátja ujját egy tüneményes kislány a plázában a hétvégén. A fiatal mama hiába bizonygatta, hogy karácsonyra és a Jézuskára még várni kell , az apróság magasabb fokozatba kapcsolt.

Visítva kiabált: én is ezt akarom! Nekik miért lehet már karácsonyfájuk, nekem miért nem ?

Belegondoltam: ember legyen a talpán aki ész érvekkel képes megmagyarázni egy három évesnek , hogy a bevásárlóközpontokban , köztereken felállított fenyőfa csak a ráhangolódásunkat segíti az ünnepre, karácsony akkor van, amikor otthon, nálunk is kigyúlnak a fények.

Visszagondolva a gyerekkoromra én is arra emlékszem: nem igazán voltam mindig tisztában azzal, mikor mit ünneplünk. Pedig a kis faluban, ahol felnőttem az egyház , a szokások megadták a viszonyulást. Voltam első áldozó, bérmálkozó, rendszeres templomba járásra szoktattak a szüleim. Mégis sokszor azt éreztem elveszek a liturgiában. . Valahogy hiányzott a gyerekek nyelve a szertartásból. De megtanultam mi az Advent jelentése, vártam a kis Jézus megszületését, közben nem mertem senkitől sem megkérdezni: miért születik meg minden évben újra és újra.

Hogy könnyebb e a mai gyerekeknek eligazodni az ünnepvárásban ? A hétvégi apróság példája azt mutatja: nem minden esetben. Egyre kevesebben gondolkodnak el azon, milyen lehetőséget is ad nekünk az Advent ? Egy programsorozatot vásárokkal, koncertekkel , szórakozási lehetőségekkel ? Esti fényeket, díszkivilágítást ? Az időt arra, hogy bevásároljunk karácsonyra ?

Én is csak felnőttként jöttem rá arra, mindez a befelé fordulásról , az útról szól. Arról az útról amelynek a végén megszületik a fény.

És hogy mi is ez a fény az emberek életében ? A keresztényeknek a megváltó megszületése. Másoknak a családjuk féltő szeretete. A szerelmeseknek a párjuk ölelő karja. A szülőknek a gyermekük öröme. A nagymamáknak az unokájuk csillogó szeme.. Az özvegyeknek az örökké megmaradó emlékek. A magányosoknak a hit abban, hogy újra megtalálják a szerelmet és a szeretetet. Mert fény mindenkinek az életében ott van. Csak akarnunk kell meglátni…

A Fény bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Mikor máskor ha nem a szerelmesek napján? Tépelődött magában Eszter, amikor arra az elhatározásra jutott , hogy újra megpróbálja. Még a barátnője előtt is titokban tartotta a döntését, tudván az álláspontját: hamarébb tanít meg egy elefántot beszélni, mint ezt a férfit arra, hogy felvállalja érzéseit , és búcsút mondjon a kacatokkal teli régi életének.

Fél éve annak, hogy utoljára látták egymást. Akkor ,abban az ölelésben benne volt az egész világ. Mint a homokóra peregtek a napok, de a megígért jelentkezem a ködbe veszett. Eszter vágyódása azonban nem hagyott alább. Ott élt benne a félrebiccentett fejtartása , ízes beszéde, és járásának szeretett mozdulatai . És a szeme. A másoknak csak barnának látszó szempár lágy zöldre váltott ha egymásra néztek, benne a kis fekete pöttyökkel ,amelyek csillagként világítottak.

Eszter megrögzötten akart abban hinni, hogy ezek a csillagok örökké ragyogni fognak neki. Már túl volt a kesergésen , a bánkódáson, és azon is, hogy kicsinek és jelentéktelennek érezze magát. Elhatározta, most pontot tesz a dolog végére. Vagy így, vagy úgy.

Úgy találkoztak, mintha csak tegnap lett volna az a randevú. Két szerelmes ember ,aki arra vágyott, hogy ott és akkor álljon meg az idő. Eszter mégis kihallotta a szeretet szimfóniájából a hamis hangokat. A férfi félt tőle. Félt attól, hogy amikor elmúlik mindez, ott marad összetört szívvel.

Eszter akkor már tudta: megtalálta a pontot. Nem adhat hitet valakinek ,akiben nincs hit. Nem adhat bátorságot annak, akiben nincs bátorság. Hazafelé tavasz illatú szellő fújt az arcába. A februári nap kikandikált a sötét felhőpamacsok közül.

A A pont bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

A kaktusz magányosan ült a bolt polcán. Mellette szebbnél szebb virágok illatoztak, a cserepes növények színpompái elnyomták aprócska kis tüskéi szépségét. Már hetek óta senkinek sem kellett. A boltba betérők még pillantásra sem méltatták, ügyet sem vettek rá.

Óh, miért is nem virágos növénynek születtem, sóhajtozott egy sötét éjszakán. Miért is nem lettem rózsa, orchidea, ibolya? Ha virágoznék, akkor biztosan szeretnének az emberek, hazavinnének, csodálnának, kesergett naphosszat.

Egy napsütéses júniusi csütörtökön egy Férfi lépett be a bolt ajtaján. Nem keresgélt, nem csodálta a tulipánokat, az orchideákat, a rózsákat, hanem egyenesen felé tartott. Kérem csomagolja be ezt a kaktuszt nekem, és még ezt a rózsát is, mondta határozottam az eladónak. A kaktusznak ideje sem volt feleszmélni, már ki is került a boltból, a Férfi-kézben sétálva utazott.

Egyszer csak arra lett figyelmes , hallja a férfi gondolatait. Csak nyugalom, nyugalom, minden rendben lesz. Ugyan mi történhet, ha nem tetszünk egymásnak? Áh, az nem lehet, olyan kedves volt eddig. Biztos csodálkozni fog, ha meglátja a kaktuszt..

A férfi egyszer csak odaszólt a kaktusznak: tudod hogy most ajándék leszel? Ajándék a Nőnek akire várok. A Nőnek, akivel már sokat irtunk egymásnak a kaktuszok erényeiről, kitartásáról, szívósságáról, élni akarásáról. A Nőnek akit nagyon szeretnék látni, ölelni, érezni. A Nőnek, akiről csak érzéseim vannak, akiről csak hinni tudom: annyi őszintétlen szó, csalódás, elveszett évek után újra megdobogtatja a szívem, mosolyt csal az arcomra, aki elvarázsol. Segíts nekem kérlek kedves kaktusz, hogy valóra váltsam az álmomat.

A kaktusz szólni sem tudott a meghatódástól. Úgy érezte eljött az ő ideje. Mióta belekerült ebbe a kis cserépbe mindig arra vágyott, örömöt és boldogságot varázsoljon annak az embernek az arcára, aki hazaviszi a boltból. Mindig arra vágyott, hogy otthona legyen, ahol szeretik, óvják. És íme, a vágyainál még többet is kapott az Univerzumtól: a szerelem hírvivő kaktusza lett.

Az elkövetkező órákban és napban tanúja volt annak: hogyan talál egymásra a Nő és Férfi. Hogyan érintik meg egymást, szavakkal, a mosolyukkal, a simogatásukkal, a cirógatásukkal. Aznap este órákig csücsült az autó csomagtartójában várva arra, hogy visszajöjjenek hozzá. Végigizgulta ezeket az órákat: vajon valóra válik a Férfi álma, és Ő nemcsak a szerelem hírvivője, hanem a szerelem kaktusza lehet?

Új otthonra talált aznap este. A Nő hazavitte az ajándékát. Hajnal felé járt már ugyan, de a Nő méltó helyet keresett számára. A piros kaspó lett az otthona. Azé a kaspóé amit a Nő még mindig csodálva nézegetett. Szerette a kaspó érő meggyre hasonlító színét, fényét, formáját. Szerette az ünnepeket, amikor vele díszítette az asztalt, hol színes szalagot kötött rá, hol festett tojásokkal öltöztette. A piros kaspó a szerelem kaktusszal a nő ágya felett kapott helyet.

A kaktusz boldog volt azon az éjszakán. A másnap azonban csodát hozott. Részese és tanúja lehetett a Férfi és a Nő egymásba olvadásának, a szerelmüknek, a szeretkezésüknek, a gyöngédségüknek, az extázisuknak. És érezte , tudta: a Nő és a Férfi egymáséi. A Férfi és a Nő is tudta: kinyitották egymásnak a szívüket visszafordíthatatlanul. A férfi keze és öle szavak nélküli vallomásként játszott egész nap a nő testén. A nő csókja, érintése, ereje , ősi vágya ,odaadása, önfeladása volt a válasz. A mennyekben jártak mindketten. Olyan magasságokban amelyet csak két ember teremthet meg: a szerelmes Nő és a Férfi.

A Férfi elutazott aznap este. Egy másik országba, amely az otthona volt. A szerelem, a boldogság , a féltékenység, a sebezhetőségtől való félelem keveredett benne. Nem tudta még, melyik érzés kerekedik felül majd benne, mi győz majd: a bátorság az új , szerelemmel teli élethez, vagy a félelem a sebezhetőségtől, a régi beidegződött mintáktól, hogy a távkapcsolatok úgy sem sikerülhetnek.

A kaktusz egyedül maradt a Nővel. Hallotta gondolatait , látta álmait, érezte kételyeit , csodálta nyitott szívét és bátorságát. A Nő rendületlenül hitt a szerelemben. Hitt annak ellenére, hogy ezt a gyorsan röppenő madarat eddigi életében csak rövid ideig sikerült birtokolnia. Hitt ,pedig évek óta nem talált rá a szerelem csodálatos madarára. Most azonban valami olyan történt vele amit már régen érzett: a Férfinak megnyitotta a szívét. Eldobta a félelmét. Eldöntötte. megéli a szerelmet.

A kaktusz bízott a Férfi bátorságában. A hite azonban a napok múlásával egyre csak csökkent. Minden este látta a Nő szomorúságát, ahogy úgy hajtja álomra fejét, hogy nem érkezett hír és levél a Férfitól. Nem érkezett , pedig a Férfi megígérte, hogy jelentkezik. A kaktusz látta a Nő vívódását, amikor feltette a kérdést magának nap mint nap: elveszett az intuícióm, az emberismeretem? Lehet, hogy a Férfi nem Kereső, hanem Gyűjtő? Lehet hogy amit megéltem az csak egy illúzió?

A Nő egyik este eldöntötte: a fáktól, a szikláktól kér segítséget. Rótta a kilométereket és várta a belső válaszait. Arra vette útja amerre a Férfival töltötte az estét. Ahol együtt megsimogatták az emléktáblát, ahol egymásba karoltak és csókolóztak. Ahol úgy viselkedtek ,mint két éretlen kamasz.

Ott annál az emléktáblánál jött rá: nem búslakodnia kell, hanem örülni. Örülni és hálát adni a sorsnak, hogy ugyan csak három hétre, de hosszú évek után újra megtalálta a szerelem madarát. És három hétig a karjaiban tartotta. Rájött: nem minden történetből lesz nagy regény, de egy novella is lehet ugyanolyan szép.

Amikor este hazament odalépett a polchoz és leemelte a kaktuszt. Kiment vele az erkélyre, és lerakta az asztalra. Vége, elég volt, gondolta magában és megkönnyebbült. A kaktusz szomorúan nézett vissza rá. Ne haragudj, mondta a Nő, nem neked szól.. És megsimogatta… Tüskék álltak az ujjába.. Akkor a Nő felnevetett, a Férfira gondolt, aki többször figyelmeztette már, a kaktuszokhoz csak védőfelszeleléssel közeledjen..

A A kaktusz meséje bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Amikor kiszállt az autójából a látókői alkalmi parkolóban úgy érezte magát mintha a jégpályára lépett volna. A napok alatt vastagra hízott hóréteget jeges páncél fedte . A bükki pihenőhelyet nem takarították, favágók is régen jártak már errefelé, hogy utat tapostak volna a téli természetbe igyekvőknek.

Rajta kívül más nem is merészkedett erre a környékre ezen a vasárnapi délutánon. De minek is, hiszen látni is alig lehetett .Sűrű pára, nedves köd zárta el a világtól az égbe kívánkozó fákat. Pedig aki idáig felmászott, azt a látvány vonzotta. A látókői szikla tetejéről a fennséges Bükk tárulkozott ki , hirdetve a világ végtelenségét. A szemlélődő sohasem lehetett biztos abban, hol végződik a föld, és hol kezdődik a horizont..

Őt igazából nem a lenyűgöző távolba látás fogta meg a Látóköveken, hanem a tisztán látás. A sziklák iránti rajongása már gyerekkorában kezdődött. A kis falu legnagyobb kincsének, közeli barátjának abban az időben nem a szülői házat tekintette , hanem az erdő mélyén megbúvó sziklákat. Szófogadó, jó gyerekként , könnyen kezelhetőnek látták szülei, talán egyedül a nagyapja gyanította,hogy valami kettősség munkál benne.

A szorgalmas, szép, igyekvő kislány falta a könyveket, a mesék és regények világában cseperedett. A kétkedő érzésre, amely egész gyerekkorát végig kísérte máig is emlékszik. Olyannak látta magát ebben a családban ,mintha csak véletlenül és átmenetileg került volna hozzájuk. Ezért kitalált magának egy másik életet. Erről csak a kedvenc sziklái tudtak .Úgy vélte ha bárkivel megosztaná ezt, akkor a színes másvilág szertefoszlana. Olyan kudarccá válna, mint a szeretett nagyapja útja. Az erősnek, kétméteres óriásnak látott ember leventeként mezítlábas országos futóbajnok volt. Az édesapja halála kerékbe törte ezt a csodát.A fényből a falusi hétköznapok mindennapos taposó malmába került.

Ha köd, ha csúszás , akkor is megyek, döntötte el, és nekiindult a Látókő felé vezető ösvénynek. Mintha mágnesként vonzották volna magukhoz a kövek. Egész nap azt érezte, szüksége van arra a tisztánlátásra, amit csak ez a hely tud megadni számára. Itt fogalmazta meg az univerzumnak a kéréseit, itt indította útjára élete változtatni akarásának szándékait. Igazi gyökereinek tudta ezek a képződmények, amelyekből mint a mesebeli,soha ki nem fogyható forrásból örökké táplálkozhat.

Lefelé baktatott az ösvényen. Hamar rájött arra, hogy ha cipőjével bemélyedést vág a hóba, akkor ezek a lyukak biztonságot adnak a tovább haladáshoz. Kapaszkodók, morfondírozott. De valójában ki teremti meg az életünkben a kapaszkodókat? Az élet kínálja fel, hogy vegyük észre a lehetőséget, vagy a saját magunk döntünk úgy, hogy létrehozzuk és aztán nevesítjük ?

Kockáztatás nélkül nincsenek kimagasló eredmények, olvasta valahol a napokban . Jelen esetben céltalan kockázatvállalásnak ítélte meg a délutáni sétáját, mert ahogy mélyebbre ment az erdőben egyre inkább nehezebben közlekedett. Talán jelképes ez az út számomra és azt mutatja, mindig a nehezebb utat választom a céljaim elérésére?

A gomolygó ködben alig látta a sziklát. Ha először járna erre biztosan eltévedne. De tudta, hogy jó úton halad , ezért nem volt nyugtalan. Olyan ez az egész , mint az életem, villant be a felismerés. Sokszor karnyújtásnyira van előttem a cél, csak szemmel mégsem kivehető.A bensőmben már ott a napsütötte valóság, de a világban eltakarja azt valami.

Megállt a kövek alján, és egy pillanatra elbizonytalanodott. Száraz időben is ügyességet követelő a felkapaszkodás, nemhogy ilyen jeges- havas körülmények között. Fölmenni még csak fel lehet,- kezdett kételkedni- de lejönni hogy fog ? Miért korlátozom be a képességeimet? Szegezte magának a kérdést azonnal. Ahová fel lehet jutni, onnan le is lehet jönni, döntött és nekivágott.

Az fehér vakságban nemhogy a lázbérci tavat , de még a közeli fák csúcsait sem észlelte, csak a képzelete rajzolta maga elé. Leült a szokott helyére, a kiálló csúcsra. Ahogy érintkezett a kővel, varázsütésre minden porcikáját átjárta az öröm és az elégedettség. Szinte eggyé vált a sziklával amin megpihent . Megállt az idő, elfogyott a tér , beleolvadt az univerzumba. A gondolatok már nem cikáztak az agyában, a félelem is kifogyott belőle. Csak egyszerűen volt. Arra eszmélt, hogy egyre inkább fázik. Felállt, és megfogalmazta a háláját az univerzumnak azért, amiért ilyen különlegességgel ajándékozta meg a földet.

Ideje mennem, figyelmezette magát. Lefelé indult a meredek lejtőn. A lábát berakta az első mélyedésbe, kezével kitámasztotta testét . A táskájában megszólalt a telefonja. A fia volt az, aki a hóviszonyokról érdeklődött. Ahogy helyére rakta a mobilját valami ösztönös megérzéssel visszatekintett Lázbérc irányába.

Nem akart hinni a szemének. A nap a horizont alján helyet követelt magának. A melengető sugarak lyukat vágtak a ködpaplanba. A gyerekkori játéka jutott eszébe, amikor összeszorított szempillái mögül szemlélte a valóságot. Ahogy akkor tágult pillantása és homályosból váltott élesre a világ, épp úgy elevenedett meg itt is a másodperc tört része a természet.

A nagy rendező által megírt forgatókönyv alapján szabadult ki egy-egy erdős rész a fogságból.Az addigi valami hirtelen semmi lett, kapitulálva egy magasabb akaratnak. A kozmikus örömtől hevesen vert a szíve. Arra a megállapításra jutott, bár élete csak és kizárólag egy irányba , előre halad, olykor azért érdemes visszafelé is tekintenie..

A Az út bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.