Mikor máskor ha nem a szerelmesek napján? Tépelődött magában Eszter, amikor arra az elhatározásra jutott , hogy újra megpróbálja. Még a barátnője előtt is titokban tartotta a döntését, tudván az álláspontját: hamarébb tanít meg egy elefántot beszélni, mint ezt a férfit arra, hogy felvállalja érzéseit , és búcsút mondjon a kacatokkal teli régi életének.

Fél éve annak, hogy utoljára látták egymást. Akkor ,abban az ölelésben benne volt az egész világ. Mint a homokóra peregtek a napok, de a megígért jelentkezem a ködbe veszett. Eszter vágyódása azonban nem hagyott alább. Ott élt benne a félrebiccentett fejtartása , ízes beszéde, és járásának szeretett mozdulatai . És a szeme. A másoknak csak barnának látszó szempár lágy zöldre váltott ha egymásra néztek, benne a kis fekete pöttyökkel ,amelyek csillagként világítottak.

Eszter megrögzötten akart abban hinni, hogy ezek a csillagok örökké ragyogni fognak neki. Már túl volt a kesergésen , a bánkódáson, és azon is, hogy kicsinek és jelentéktelennek érezze magát. Elhatározta, most pontot tesz a dolog végére. Vagy így, vagy úgy.

Úgy találkoztak, mintha csak tegnap lett volna az a randevú. Két szerelmes ember ,aki arra vágyott, hogy ott és akkor álljon meg az idő. Eszter mégis kihallotta a szeretet szimfóniájából a hamis hangokat. A férfi félt tőle. Félt attól, hogy amikor elmúlik mindez, ott marad összetört szívvel.

Eszter akkor már tudta: megtalálta a pontot. Nem adhat hitet valakinek ,akiben nincs hit. Nem adhat bátorságot annak, akiben nincs bátorság. Hazafelé tavasz illatú szellő fújt az arcába. A februári nap kikandikált a sötét felhőpamacsok közül.

A A pont bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.