A kaktusz magányosan ült a bolt polcán. Mellette szebbnél szebb virágok illatoztak, a cserepes növények színpompái elnyomták aprócska kis tüskéi szépségét. Már hetek óta senkinek sem kellett. A boltba betérők még pillantásra sem méltatták, ügyet sem vettek rá.

Óh, miért is nem virágos növénynek születtem, sóhajtozott egy sötét éjszakán. Miért is nem lettem rózsa, orchidea, ibolya? Ha virágoznék, akkor biztosan szeretnének az emberek, hazavinnének, csodálnának, kesergett naphosszat.

Egy napsütéses júniusi csütörtökön egy Férfi lépett be a bolt ajtaján. Nem keresgélt, nem csodálta a tulipánokat, az orchideákat, a rózsákat, hanem egyenesen felé tartott. Kérem csomagolja be ezt a kaktuszt nekem, és még ezt a rózsát is, mondta határozottam az eladónak. A kaktusznak ideje sem volt feleszmélni, már ki is került a boltból, a Férfi-kézben sétálva utazott.

Egyszer csak arra lett figyelmes , hallja a férfi gondolatait. Csak nyugalom, nyugalom, minden rendben lesz. Ugyan mi történhet, ha nem tetszünk egymásnak? Áh, az nem lehet, olyan kedves volt eddig. Biztos csodálkozni fog, ha meglátja a kaktuszt..

A férfi egyszer csak odaszólt a kaktusznak: tudod hogy most ajándék leszel? Ajándék a Nőnek akire várok. A Nőnek, akivel már sokat irtunk egymásnak a kaktuszok erényeiről, kitartásáról, szívósságáról, élni akarásáról. A Nőnek akit nagyon szeretnék látni, ölelni, érezni. A Nőnek, akiről csak érzéseim vannak, akiről csak hinni tudom: annyi őszintétlen szó, csalódás, elveszett évek után újra megdobogtatja a szívem, mosolyt csal az arcomra, aki elvarázsol. Segíts nekem kérlek kedves kaktusz, hogy valóra váltsam az álmomat.

A kaktusz szólni sem tudott a meghatódástól. Úgy érezte eljött az ő ideje. Mióta belekerült ebbe a kis cserépbe mindig arra vágyott, örömöt és boldogságot varázsoljon annak az embernek az arcára, aki hazaviszi a boltból. Mindig arra vágyott, hogy otthona legyen, ahol szeretik, óvják. És íme, a vágyainál még többet is kapott az Univerzumtól: a szerelem hírvivő kaktusza lett.

Az elkövetkező órákban és napban tanúja volt annak: hogyan talál egymásra a Nő és Férfi. Hogyan érintik meg egymást, szavakkal, a mosolyukkal, a simogatásukkal, a cirógatásukkal. Aznap este órákig csücsült az autó csomagtartójában várva arra, hogy visszajöjjenek hozzá. Végigizgulta ezeket az órákat: vajon valóra válik a Férfi álma, és Ő nemcsak a szerelem hírvivője, hanem a szerelem kaktusza lehet?

Új otthonra talált aznap este. A Nő hazavitte az ajándékát. Hajnal felé járt már ugyan, de a Nő méltó helyet keresett számára. A piros kaspó lett az otthona. Azé a kaspóé amit a Nő még mindig csodálva nézegetett. Szerette a kaspó érő meggyre hasonlító színét, fényét, formáját. Szerette az ünnepeket, amikor vele díszítette az asztalt, hol színes szalagot kötött rá, hol festett tojásokkal öltöztette. A piros kaspó a szerelem kaktusszal a nő ágya felett kapott helyet.

A kaktusz boldog volt azon az éjszakán. A másnap azonban csodát hozott. Részese és tanúja lehetett a Férfi és a Nő egymásba olvadásának, a szerelmüknek, a szeretkezésüknek, a gyöngédségüknek, az extázisuknak. És érezte , tudta: a Nő és a Férfi egymáséi. A Férfi és a Nő is tudta: kinyitották egymásnak a szívüket visszafordíthatatlanul. A férfi keze és öle szavak nélküli vallomásként játszott egész nap a nő testén. A nő csókja, érintése, ereje , ősi vágya ,odaadása, önfeladása volt a válasz. A mennyekben jártak mindketten. Olyan magasságokban amelyet csak két ember teremthet meg: a szerelmes Nő és a Férfi.

A Férfi elutazott aznap este. Egy másik országba, amely az otthona volt. A szerelem, a boldogság , a féltékenység, a sebezhetőségtől való félelem keveredett benne. Nem tudta még, melyik érzés kerekedik felül majd benne, mi győz majd: a bátorság az új , szerelemmel teli élethez, vagy a félelem a sebezhetőségtől, a régi beidegződött mintáktól, hogy a távkapcsolatok úgy sem sikerülhetnek.

A kaktusz egyedül maradt a Nővel. Hallotta gondolatait , látta álmait, érezte kételyeit , csodálta nyitott szívét és bátorságát. A Nő rendületlenül hitt a szerelemben. Hitt annak ellenére, hogy ezt a gyorsan röppenő madarat eddigi életében csak rövid ideig sikerült birtokolnia. Hitt ,pedig évek óta nem talált rá a szerelem csodálatos madarára. Most azonban valami olyan történt vele amit már régen érzett: a Férfinak megnyitotta a szívét. Eldobta a félelmét. Eldöntötte. megéli a szerelmet.

A kaktusz bízott a Férfi bátorságában. A hite azonban a napok múlásával egyre csak csökkent. Minden este látta a Nő szomorúságát, ahogy úgy hajtja álomra fejét, hogy nem érkezett hír és levél a Férfitól. Nem érkezett , pedig a Férfi megígérte, hogy jelentkezik. A kaktusz látta a Nő vívódását, amikor feltette a kérdést magának nap mint nap: elveszett az intuícióm, az emberismeretem? Lehet, hogy a Férfi nem Kereső, hanem Gyűjtő? Lehet hogy amit megéltem az csak egy illúzió?

A Nő egyik este eldöntötte: a fáktól, a szikláktól kér segítséget. Rótta a kilométereket és várta a belső válaszait. Arra vette útja amerre a Férfival töltötte az estét. Ahol együtt megsimogatták az emléktáblát, ahol egymásba karoltak és csókolóztak. Ahol úgy viselkedtek ,mint két éretlen kamasz.

Ott annál az emléktáblánál jött rá: nem búslakodnia kell, hanem örülni. Örülni és hálát adni a sorsnak, hogy ugyan csak három hétre, de hosszú évek után újra megtalálta a szerelem madarát. És három hétig a karjaiban tartotta. Rájött: nem minden történetből lesz nagy regény, de egy novella is lehet ugyanolyan szép.

Amikor este hazament odalépett a polchoz és leemelte a kaktuszt. Kiment vele az erkélyre, és lerakta az asztalra. Vége, elég volt, gondolta magában és megkönnyebbült. A kaktusz szomorúan nézett vissza rá. Ne haragudj, mondta a Nő, nem neked szól.. És megsimogatta… Tüskék álltak az ujjába.. Akkor a Nő felnevetett, a Férfira gondolt, aki többször figyelmeztette már, a kaktuszokhoz csak védőfelszeleléssel közeledjen..

A A kaktusz meséje bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.