Pozsonyban jártam január elején. Sok év kíváncsisága után jutottam el a városba, de olyan érzésem volt a randevúról, mint amikor a kisgyerekek a karácsonyfa alatt a megálmodott Barbie helyett egy alvóbabát talál.

A budapesti pezsgés után, tényleg nem találtuk a helyünket. Útikönyvvel a kezünkben vágtunk neki a pozsonyi várral történő nagy találkozásnak. Angol nyelvgyakorlásként olvasgattuk az információs táblákat. Már az első felütésnél meghökkentünk azon, hogy apró, elhanyagolható információként tálalták: évszázadokon keresztül a magyar királyok koronázási helye volt a palota. Azt viszont sehol sem olvastuk: itt ülésezett 1848-ig a magyar országgyűlés. Oda írták viszont azt, hogy Mária Terézia kedvenc lánya ide költözött a családjával egy időre.
Aztán pár lépés után ott tornyosodott a belső udvar előtt I. Szvatopluk, morva király szobra.

Az útitársam ekkor dühítette fel magát. Nem igazán bírja a nyomdafesték az, ami ott kibukott belőle. Szerinted miért csinálják ezt?- szögezte nekem a kérdést.

A bölcsek kövét én sem hordom a zsebemben, de akkor azt éreztem: ha létezik kollektív tudatalatti, akkor a szlovákok még mindig nem hiszik el, hogy Pozsony kincsei az övék. Hiszen a saját életünkből tudjuk, akkor szoktunk bizonygatni erősen valamit, hogy ez aztán tényleg a miénk, a miénk volt mindig, a miénk marad örökké, ha tudatalattinkban ott motoszkál: ezt nem érdemeltük meg, ezért nem dolgoztunk meg.

No persze azzal is szembesültem ott: én, aki váltig azt hitte magáról, hogy a magyar történelem igazságai, igazságtalanságai nem érintik meg, mégiscsak génjeimben hordozom azt. Így aztán ha létezik magyar kollektív tudatalatti, a traumák felfedésén, feloldásán még valamennyiünknek akad dolga.
Addig is azt gondolom, csak kiegyensúlyozott lélekkel, a történéseket magasabb összefüggéseiben szemlélő emberként induljunk el Pozsonyba, az egyébként rendkívül szépen felújított vár épületével ismerkedni.

A Randevú bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.