A múlt emberei civilizációt építettek, mi meg bevásárlóközpontokat. Ezek a sorok mindig munkálkodnak bennem a kirándulásim alatt.  Nem mintha vásárlás ellenes lennék- szeretek idegen országokban shoppingolni- de látva a mindenütt a múlt emlékeit és a ma teremtményeit elfog az aggódás, mit hagyunk magunk után.

A máltai elődök gondoskodtak arról, hogy a mai utódok megélhessenek a látnivalókból. A máltaiaknak nem kell turisztikai attrakciókon agyalniuk, elég, ha csak önmagukat adják. Mert a több ezer éves történelem adott annyi muníciót, hogy több hét is kevés ahhoz, hogy megismerjük ezt a sokarcú, eklektikus mini országot.  A szigetet Krisztus előtt ötezerben foglalták el a templomépítők, majd az évszázadok során voltak itt föníciaiak, rómaiak, normannok. Az igazi nagy hatást a johannita lovagok tették az országra, no meg az angolok, akik 1800-tól 1964-ig gyarmatként kezelték őket.

A helyi tömegközlekedésen, miden náció utazott, nem igazán tudtam szétválasztani ki a turista és ki a bennszülött. Mindenki angolul beszélt, az arab, a néger.  A máltai nyelvet nem igazán lehetett felfedezni, pedig az idegenvezető tájékoztatása szerint az alap iskolában máltaiul zajlik az oktatás. Az olasz szó is  természetes volt. Szinte minden második étteremben, kávézóban olaszok dolgoztak. Persze ez nem csoda, hiszen Szicília 95 kilométerre található, a sziget éléskamrájának is nevezik.

Máltát lehet szeretni vagy utálni, tartja a mondás. Sokan csak egy kőhalmazként írják le, mások pedig beleszerelmesednek. Én azok közé tartozom, akik visszamennének. Magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Már csak azért sem, mert a helyiek vendégszeretete nem igazán lenyűgöző. Olyan érzésem volt végig bármilyen szolgálat képviselőjével is találkoztam, hogy belefáradtak a turistákba.  Az első két rossz benyomás után eldöntöttem, nem húzom fel magam azért, hogy nem kedvesek, hanem inkább élvezem azt, amit ez a sziget nyújtani tud. A bárhonnan nézve mindig kék tengert, a természet alkotta csodás partszakaszokat, az ember építette templomokat, épületeket.  És a lelkembe zártam azt a feliratot, amit Valletta tengeri bejáratánál őriz a szobor ősidők óta: Minden este lemegy a nap, és mi minden reggel emlékezünk arra.

A Málta bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Ha megválaszthatnám, hogy a következő életemben milyen nemzetiségűként szülessek  újra azt hiszem, az olaszt választanám. Feltéve, ha létezik ilyen opció.

Itáliába szerelmesnek lenni mondják sokan, nem nagy kunszt. Olyan földrajzi, történelmi, éghajlati csodákkal büszkélkedik az ország, amelynek töredékével is beérnék más népek.

A nyolcvanas években, amikor én voltam fiatal óriási fogás volt hozzámenni egy olasz férfihoz. Ahogy kinyíltak a határok, majd mikor munkát is vállalhattunk Európában ez a varázs valahogy eltűnt. Turistaként persze ma is közkedvelt célpont Olaszország, de a mai lányok osztrák, angol, német vőlegényekkel érkeznek haza.

Egy közeli ismerősöm egy évtizedet élt Itáliában, akit arról faggattam: mitől olyan láthatóan boldogok és elégedettek az olaszok. Mint kiderült, őt az első években kifejezetten idegesítette az, hogy azt érezte : nem szakadnak bele a munkába. Ráérnek egymással beszélgetni hosszasan, hétköznap estéken is társasági életet élnek, hangosabbak a kelleténél, és augusztusban a Ferragosto idején (Nagyboldogasszony napja) megáll az élet.

Aztán kezdte más szemüvegen is nézni őket. Észrevette, az olaszok keveset használják, a magyarban olyan gyakori kellene kifejezést. Itthon ő abban nőtt fel-,amit az édesanyjától tanult- mindig kell valami hasznos elfoglaltság.  Az egész napos iskola utáni különórák, a hétvégén a saját szobája takarítása, főzni, segíteni otthon, sportolni. Mindig valami értelmeset csinálni, erőfeszítéseket tenni, mert csak úgy lehet haladni az életben.

Azt tapasztalta: az olaszok nem feszengnek azon mit nem csináltak meg, hanem azzal vannak elfoglalva ,mit tesznek éppen. Szeretik a munkájukat, de nem válnak rabszolgájukká. Nem rangsorolnak állandóan, nincs fontos sürgős feladat, csak teendő van. És nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is kacagnak. Minden nap, és nemcsak a vicceken.

Egy útikönyben olvastam azt: az olaszok jobban élnek annál, mint amit az élet kínál nekik. Arra koncentrálnak, amilyük van, és nem arra, ami nincs.   Az évszázadok óta használt mediterrán népekkel azonosított  Carpe Diem kifejezés teljesen új megvilágításba került számomra ezzel. Már csak az a kérdés, hogy a megtanulásához meg kell e várnunk a következő reinkarnációnkat.

A Carpe Diem bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Csak figyelj azért oda magadra, int az egyik fiatal apuka kollégám, amikor elújságolom neki azt: februárban nagymama leszek. Kicsit bambám nézek vissza rá, mert abban a pillanatban fogalmam sincs mi az összefüggés a nagymamaság és mondjuk az egészségem között.

Csodálkozástól táguló pupilláimat látva belekezd a magyarázatba.No nálunk- mondja- otthon akár a konyha is leéghetne anyám és anyósom mellett,mert csak és kizárólag az unokák a fontosak.Olyan érzésem van, mintha valami varázsport szórtak volna rájuk a gyerekek születésekor, ami megakadályozza őket abban, hogy valami mást is lássanak a piciken kívül.

Tamásék már nem kezdő motorosok a családalapításban . A nagyobbik hat éves, a hugi most töltötte be a négyet. Az első baba várását végig izgulta velük az egész rokonság. Az eufórikus öröm után a hétköznapokban is megmaradt a nagyszülők segíteni akarása. Bár az elején jól jött minden kéz a fürdetésnél, minden átküldött vacsora, amit nem nekik maguknak kellett megfőzniük. Aztán mikor berendezkedtek , beállt az időbeosztásuk jól esett volna egy kis magány is. De a nagyszülők aktivitása csak nem akart lanyhulni.

A két nagyi egymásra licitálva sütött – főzött, hol az egyik, hol a másik ment délutánonként, nyilván a teljes jóakarattal és szándékkal. Hosszú hónapokba és némi mosolyszünetbe is tellett , hogy újra önállóan élhettek , élvezhették a saját szülőségüket.

Tényleg ennyire beszippantja a korosztályomat az unokák érkezése , hogy közben elveszítjük az ítélőképességünket ? Vagy talán az ront el bennünket ennyire, hogy gyerekeink későn és nehezen szánják rá magukat az utódok vállalására ?

Én még ennek a megmérettetése előtt állok. Nem tudom milyen nagymama leszek. Most csak azt tudom, hogy minden egyes kis ultrahang fotó a kis fejecskéről, összegömbölyödött testecskéjéről a lelkemet simogatja. Azt is tudom, hogy jövő februártól fényesebbek lesznek az ünnepek, izgalmasabbak a hétköznapok, tevékenyebbek a nyarak ,nevetősebbek a telek .

Zsomborral egy új, örömteli világ kezdődik .

A Unoka bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Robi az idén eldöntötte : ez a nyaralás más lesz. Két óvodás korú fiút nevelnek, ahol nem könnyű egyezségre jutni, pláne akkor amikor a szabadság szellői fújnak a tengerparton. Az indulást megelőző két héttel nemcsak a ruhákat, játékokat , gyógyszereket kezdték összepakolni, hanem egy kupaktanácsot is tartottak. Mindenkinek az volt a feladata, hogy két olyan tevékenységet találjon ki , amit a nyaralás alatt szeretett volna megvalósítani. A cetliket berakták egy befőttes üvegbe, ami szintén utazott velük a kocsi csomagtartójában.

Minden reggel úgy kezdődött, hogy a kívánságüvegből valaki vágyát elővették, és azt meg is valósították. Na persze , ez nem jelentette azt, hogy a két fiú soha nem kapott hajba , de valami mégis megváltozott. Hazafelé jövet ,amikor éjszaka éberen nyomta a gázpedált, jóleső érzés töltötte el a lebarnult, kifáradt , szundikáló szerettei körében. Úgy érezte véghez tudtak valami olyasmit vinni , ami szerető közösséggé kovácsolta őket.

Gábor már hónapok óta attól szenved, hogy serdülő lánya és a felesége szinte szót sem tud váltani egymással ordibálás nélkül. Az esték , a hétvégék olyanok, mintha vulkán szórná a köveket szerteszét a lakásban. Ő mindkettőjüket szereti, de igazságot nem tud tenni köztük. Egy barátjának mesélte el a kínlódását, aki egy családterapeuta módszerét ajánlotta. Legalább két hétig szóban ne beszéljenek egymással a felek, hanem írásban kommunikáljanak . Gábor alig mert előhozakodni az általa kicsit nevetségesnek, gyerekesnek hitt módszerrel, de annyira rosszul érzete már magát, hogy előadta kérését.

És csoda lett. Mire a problémák papírra vetődtek, elveszett az agresszív hang. A veszekedést sokszor a nevetés váltotta fel, mert a vitázó felek elkezdték kívülről látni saját magukat .

Gyerekkoromban az egyik kedvenc könyvem Bálint Ágnes Szeleburdi családja volt . Azt hiszem leginkább az vonzott bennük, hogy senki sem vette túl komolyan magát benne. Hogy hol és mikor van helye a komolyságnak, ennek eldöntése felnőtt érettség kérdése. De abban biztos vagyok, emberi kapcsolataink akkor működnek igazán, ha meg tudjuk őrizni magunkban azt a gyereket, aki képes volt önfeledten játszani..

A Család bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Vajon a sikeres emberek magasabb IQ-val születtek, mint a kevésbé sikeresek? Egy gazdasági portál pszichológiai kutatásokra hivatkozva azt állította: nem a velünk született képességeken múlik a siker, hanem a hozzáállásunkon.

Az ember azt gondolná, hogy ez az egyszerű megállapítás hidegen hagyja a hozzászólókat. De nem így történt.
A kommentezők öntötték a pesszimizmus, kishitűség, a gyűlölködés, harag gyilkos légkörét. Már az első felütés elvitte a figyelmet az írás önfejlesztő jó szándékáról, megvádolva a szerzőket a kapitalizmus utált emberfajtájának a népszerűsítésével, mármint a karrieristákra gondolva. Aztán az egész átalakult egymás nyomdafestéket nem tűrő anyázásába. Olyan érzésem volt, mint mikor a vadnyugati filmekben az ivó ajtaját berúgó gonosz western figura lőni kezd. Értelmetlenül, minden előzetes ok nélkül. Lő, mert éppen ahhoz van kedve, gyilkol, mert aznap bal lábbal kelt fel.

A kiber tér lőtere szinte mindenütt tapintható. Régebben azt gondoltam, hogy csak az anonim nick név mögött rejlők engedik ki így a gőzt, vezetik le az aznapi feszültséget. De a facebook rácáfol erre. Nemcsak a politikai szimpátia varázsol parázs hangulatot, kocsmai verekedésre emlékeztető indulatokat. A tisztelet, az empátia kihaló félben van. A versengés arról szól: ki a mocskosabb szájú.

Szeretem Jane Austen könyveit. Viktoriánus idők modora tiszta felüdülés. Abban az időben, aki vétett a közösségi íratlan szabályai ellen bizony kirekesztette a társasági élet. Ha tetszett, ha nem meg kellett tanulni az önfegyelmet, az önuralmat, a kor tisztességét. Mert ez volt a belépő a jó házakhoz.

Az egymást ekéző hozzászólások között ráakadtam egy üde színfoltra. Stílusára, tartalmára nézve úgy éreztem, egy idős, bölcs ember ülhetett a bejelentkező számítógép mögött. Arról irt: nem érti miért is köpködik ezt a világot a kommentezők, hiszen ez a világok legjobbika. Szabadon tanulhatnak, költözhetnek, nyilváníthatnak véleményt. Az interneten a világ tudása ingyen elérhető. Mi kell még?

Továbbgondolva nekem az jutott eszembe: talán fel kellene állni ebből tényeket többnyire hidegen hagyó, mindenről van véleményem karosszékéből és elkezdeni járni. Cselekedni magunkért, a gyerekünkért, a világért, a Földért, a jókedvünkért.

A Kelj fel és járj! bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Óh, neki minden sikerül, mondják mások Jankáról. Minden könnyen ment eddig az életében. Már akkor beszélt angolul, amikor a gimnáziumban még mi csak az orosszal kínlódtunk. Anyukája ugyanis jó nevű angol tanár volt. A sulit osztályelsőként végezte, a jogi kart summa cum laude. Hamarosan Pestre került . Még azelőtt lett ismert nemzetközi cégekkel is foglalkozó irodája , míg rá nem öntötték az országunkra ezerszámra a jogászokat az egyetemek.

Sokszor irigykedünk azokra, akiknek a környezetünkben minden jól megy. A szomszédra, akit a szülei segítették hozzá az ingatlanához, a kolléganőre, aki előnyösen, egy gazdag férfihoz ment férjhez. A főnökünkre, aki roham léptékben halad előre a ranglétrán.

Tényleg létezik olyan, hogy az egyik ember szerencsés, a másik meg szerencsétlen ?

No persze mindannyian szeretnénk Fortunával jóban lenni. Ezért gyűjtünk négylevelű lóherét, fogjuk a gombunkat a kéményseprő láttán, lekopogjuk az asztalon a jó hírt és kitöltünk minden héten egy lottószelvényt.

De mi is a szerencse valójában ? Azt gondolom, hogy amikor úgy kapunk meg valamit, hogy nem kell megdolgoznunk érte. Pedig tudjuk : cél, hit, cselekvés nélkül semmi sem jön létre az életünkben. Ha nincsenek céljaink, azt sem tudjuk minek örülhetnénk. Ha kishitűek vagyunk és soha sem lépünk ki komfort zónánkból akkor a szürke hétköznapokat kapjuk. Minden mese úgy kezdődik, hogy a vándorló királyfi útnak ered szerencsét próbálni.

Soha életemben eddig nem találtam még rá négylevelű lóherére. Minden nyáron teszek egy kísérletet arra, hátha megváltozik ez a helyzet. Júliusban strandolás közben újra kereskedni kezdtem a fűben. Két nap kutakodás után feladtam. Amikor egyik este pakoltam össze , lehajoltam és egy ötlevelű lóhere került a kezembe. Madarat lehetett volna velem fogatni, lepréseltem , és egy képkeretben kiraktam az ágyam felé.

Minden este nézegetem, és az sem zavar , hogy azóta csak baljós dolgok történtek velem. Lepadkáztam a kocsim kerekeimet, augusztusban a derekam úgy döntött nem akar kiegyenesedni, szombaton beleléptem egy gödörbe ,meghúzva a bokámat, délután pedig egy darázs csípett meg.

Mos a gép előtt ülve , kezem lábam bekötözve , két újjal pötyögtetve mégsem érzem magam szerencsétlennek.

Mégiscsak szerencsés vagyok, hiszen van egy saját ötlevelű lóherém..

A Szerencsefia bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Kioldódott bennem a sztereotípia gomb amikor Thesszalonoki bevezető szakaszához értünk. Az útelválasztó színpompás leanderek rácsodálkozása után egy elhagyatott világ tárult elénk. Üres üzemcsarnokok, graffitik mindenütt. No, hát ezért tartanak ott ahol.

Hová jöttünk, fogtam a fejem akkor, amikor a hat sávos úton a helyzetjelzőjét kivillantva öszvérként megmakacsolva leállt előttünk egy helyi autós. Kellett nekünk belvárosi szálloda, kezdtem dühöngeni magamban, amikor a google térkép és a házakra kiirt utcanevek sehogy sem egyeztek egymással.

Ahogy kinéztünk magunknak egy zsebkendőnyi területet, ami szabadnak látszott, egy mosolygós férfi szólt hozzánk. Miután angolul kedvesen elmesélte merre menjünk, hol találunk parkolót, közölte, a helyi policia előtt várakozunk, de semmi probléma. Még mindig szorongtam, amikor a közterület felügyelő , munkáját félre tolva , azonnal reagált az orra elé dugott voucherünkre. Akkor kezdtem megnyugodni, amikor a privát parkolót üzemeltető srác segített a csomagjainkat becipelni a szállodába.

Thesszaloniki , egyenlő káosz berögzülésem a következő napokban teljesen más irányt vett. Az éjjel is mindig derűs szendvicses lány láttán, a számukra teljesen természetes segítőkész hozzáálláson, a széles mosolyon ami az arcukon felderült, amikor kiderült Magyarországról jöttünk. Rácsodálkoztam a negyven fokban is divatosan öltözött nőkre , a bármilyen korú, görög istenekre emlékeztető rendkívül vonzó férfiakra . A nyitottságra, az optimizmusukra , amit a késpengeélen táncoló gazdaságuk ellenére sem veszítettek el.

Bár az európai híradások az Athénban hitelek elengedése mellett tüntető , a tizenhatodik nyugdíj bevezetését igenlő görögök képet festik elénk, a hétköznapok mást mutatnak. Ahol én jártam, ott a turizmusból élő kisvállalkozók-, akik szintén nem szeretnek, számlát adni- tudják, a decembert a könyvelésben a január követi, és nem özönlik az országba a tizenharmadik havi turista tömeg sem.

Hazafelé jövet egy dinamikusan fejlődő városrészen át hagytuk el a Thesszalonikit. Krisztosnak – a mai kor Zorbájának a mondatain elmélkedtem. . Az ötvenes évei közepén járó, amerikai egyetemen végzett, a 2008-as válságban ingatlanjai nagy részét elveszített sármos görög úgy gondolja: bármilyen mélyen is vagy, de ha az újhoz hozzákezdesz, a zene úgyis megjön hozzá.

A Zorba bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Mindennap tornázik, és tíz órán át körömcipőt visel. A Szex és más semmi kultikus mozifilmben jellemezte így vetélytársát Zsófi, a sikeres színésznő, barátnőjének, a gyerekre vágyó dramaturg írónak, Sárfi Dórának. Saci ugyan butuska és tehetségtelen karakter volt a történetben, de a férfiak elcsábításához rendkívül értett.

A HVG NŐ mellékletében egy érdekes írásra bukkantam . Egy francia szexuálpszichológus nemrégiben publikált kutatásában azt állítja : a legalább kilenc centiméter magas pálcika sarkakon topogó nőknek a férfiak 93 százaléka segít azon nyomban. Az öt centin magasodóknál ez az arány 78 százalék, a lapos talpúban járóknál mindez csupán 62 százalék.

A laposban kihívóan viselkedő nőknek 13,5 perc kellett ahhoz, hogy leszólítsa kiszemelt férfi. Az öt centit viselőknek 11, 5 , míg a kilenc centiméternél magasabbon billegőknél ez a részidő 7,5 percre csökkent.

De tényleg azért járunk körömcipőben , mert csábítani akarunk ?

Ági soha nem menne el egy fontos találkozóra laposban. A kecses, szép cipő teszi számára ünnepélyessé azt az eseményt , ahol éppen van. Kati irodában dolgozik, és még nyáron sem hord a munkahelyén szellős papucsot, mert úgy érzi, ezzel komolytalanná tenné azt a munkát amit végez. Éva ugyan nem tud vezetni magas sarkúban, ezért pótlábbelivel jár. A kényelmesben kormányoz, majd belebújik abba az apró kis bőrdarabba , ami rendkívül összepréseli a lábujjait, és a dőlésszöge miatt is már az első tíz perc után a kibírhatatlanság érzése önti el.

A saját életemben néhány évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy kimondjam: magas sarkú párti vagyok. Szegény édesanyám főiskolás koromban azt szerette , ha nagyon szép nőies ruhákban és topánokban vonulok. A 174 centiméteremmel kilógva az emberek közül kínok kínját éltem meg amíg kollégiumba bejutottam az általa kiválasztott, számomra elviselhetetlen darabokban.

Ma már nincs édesanyám,de láthatott még úgy, ahogy szeretett volna. Ma amikor tizenmagas sarkakban sajgó talppal , de mégis üdvözült mosollyal az arcomon álldogálok egy eseményem gyakran eszembe jut a mondása: kislányom a szépségért szenvedni kell. Hát igen, mi nők ezt tesszük egy életen át.. De mint a francia kutatás bizonyítja : egyáltalán nem sikertelenül.

A Tűsarok bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Már teljesen biztos voltam benne, hogy hamarosan megkéri a kezem- emlékszik vissza Böbe szakításuk történetére-, amikor Gergőtől jött egy SMS: elfogadott Tajvanon egy munkát és délután indul a gépe. Ott, abban a pillanatban csak a könnyek potyogtak a szeméből. Ma már tudja, a vőlegénye arra is gyáva volt, hogy szembenézzen vele és saját magával. A férfi ugyanis IT szakember, éveken át a világ minden táján dolgozott, élvezve a szabadságot, más kultúrákat. Bár Böbének azt mondta családra vágyik, de végül kiderült: vagy önmagát nem ismerte jól, vagy csak az átmeneti itthon tartózkodását akarta egy nővel megédesíteni.

Attila – aki az egyik vidéki nagyvárosban él- társkeresőn ismerkedett meg egy kedves, megbízhatónak látszó fővárosi hölggyel. Szépen indult minden: naponta vibereztek, alkalmanként személyesen is találkoztak, közös nyaralást terveztek. Egyik nap csak arra lett figyelmes, hogy nem ismerőse kedvese a facebookon. Hívta telefonon, nem tudta utolérni, küldött aggódó emailokat, nem jött válasz. A hölgy egyszerűen eltűnt, köddé vált.

Tényleg a szakítások legegyszerűbb módja a nyúlcipő?

Van, aki azért fut, mert már a kapcsolata alatt rájött: soha semmit nem tud megértetni a párjával, jobb, ha kikerüli. Más azért kerüli a kommunikációt, mert szeretné a legkisebb sérüléssel megúszni, a szakítást. Van, aki azt mondja: semmi köze ahhoz, hogy párja rózsaszín felhőket kergetve ábrándozik olyanról, amiről ő soha nem beszélt.

Ahogy a technika fejlődik, egyre másra kínálja a személyességet mellőző szakítási lehetőségeket. A legötletesebbet a minap olvastam egy portálon. Egy cég rájött arra, hogy ha egy bizonyos módon üzenetet írunk egy babra, akkor a földbe helyezés után a kinövő növény levelein látszik az. A szakítóbab átadásánál még eljátszhatjuk a kedves ajándékozót-, hiszen a cserépbe ültetett növény akár a közös jövőnket is szimbolizálhatja. Az igazi meglepetés akkor történik, amikor felcseperedik az, levelén ott virítva: mindennek vége köztünk. A gyártók azért arra felhívták a figyelmet: jó, ha ilyenkor azért már hajító távolságon kívül tartózkodunk.

A Szakítóbab bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Egyszerre három vasat is tartok a tűzben- kuncogott a mellettem lévő asztalnál egy ötvenes nő, amikor társkeresési kalandjait osztotta meg a mellette ülővel. A barátnőkből áradt a természetes magabiztosság, látszott rajtuk: már megtehetik, hogy nem veszik túl komolyan az életet.

Ha máshonnan nem is, de a Szex és New York mozifilm utolsó kockáiból tudjuk: az ötven az új őrület. A mai világunkban ugyanis nem átok ötvenes nőnek lenni. Nem befejeződik valami, hanem éppen elkezdődik. Csak rajtunk áll : felfedezzük e az utat amin indulni szeretnénk.

Ági egyedül nevelte fel két fiát. Pont ötven lett, amikor elhatározta: önzőség ide vagy oda, most már önmaga nem a harmadik lesz a fontossági listán . A fiúk diplomával a kezükben munkába álltak, nem kell tovább gondoskodni róluk. Eddig másodállást másodállás után vállalt, csak abban az üzemmódban tudott létezni, mire van éppen
szükségük. Hosszú idő kellett ahhoz , hogy első helyre hozza fel saját magát. Sportolni jár, már el mer csábulni egy ruhaüzletben, sőt, barátnőivel egyre gyakrabban utazgat. Magabiztosabb lett, kivirult. A félelem, hogy a fiúk mit szólnak majd ehhez , pont a visszájára fordult. A srácok büszkék a fiatalos anyukájukra.

Mártit a negyvenes évei közepén hagyta el a férje egy fiatalabb nőért. Éveken keresztül gyötörte magát : miben nem volt elég jó a párja számára. Az ötvenedik születésnapját rémálomként élte meg, hogy innen már biztos nincs tovább. Aztán egyszer valami csak megváltozott benne. A magának feltett kérdésre: mi tenné őt boldoggá , megjött a válasz. Pontosan az, ami kimaradt az életéből: kalandozás a férfiak világában. Hiszen a férje volt az első nagy szerelme , még a középiskolában ismerték meg egymást. Mivel azonnal jöttek a gyerekek, semmit sem élhetett meg a könnyed flörtök , egy – két éjszakás kalandokból. Az igazi szabadságot ez a felfedezés hozta meg számára, hogy most az ötvenes évei elején bármit megtehet.

Csak a nőknél új őrület az ötven ? Azt hiszem nem. A férfi társaimat nézve sokan kezdenek új életet ebben az életkorban. Hogy kényszerből vagy saját döntésből, gyanítom ez is, az is. De a dolgok így is, úgy is összefüggnek.

A Ötven bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.