A múlt emberei civilizációt építettek, mi meg bevásárlóközpontokat. Ezek a sorok mindig munkálkodnak bennem a kirándulásim alatt.  Nem mintha vásárlás ellenes lennék- szeretek idegen országokban shoppingolni- de látva a mindenütt a múlt emlékeit és a ma teremtményeit elfog az aggódás, mit hagyunk magunk után.

A máltai elődök gondoskodtak arról, hogy a mai utódok megélhessenek a látnivalókból. A máltaiaknak nem kell turisztikai attrakciókon agyalniuk, elég, ha csak önmagukat adják. Mert a több ezer éves történelem adott annyi muníciót, hogy több hét is kevés ahhoz, hogy megismerjük ezt a sokarcú, eklektikus mini országot.  A szigetet Krisztus előtt ötezerben foglalták el a templomépítők, majd az évszázadok során voltak itt föníciaiak, rómaiak, normannok. Az igazi nagy hatást a johannita lovagok tették az országra, no meg az angolok, akik 1800-tól 1964-ig gyarmatként kezelték őket.

A helyi tömegközlekedésen, miden náció utazott, nem igazán tudtam szétválasztani ki a turista és ki a bennszülött. Mindenki angolul beszélt, az arab, a néger.  A máltai nyelvet nem igazán lehetett felfedezni, pedig az idegenvezető tájékoztatása szerint az alap iskolában máltaiul zajlik az oktatás. Az olasz szó is  természetes volt. Szinte minden második étteremben, kávézóban olaszok dolgoztak. Persze ez nem csoda, hiszen Szicília 95 kilométerre található, a sziget éléskamrájának is nevezik.

Máltát lehet szeretni vagy utálni, tartja a mondás. Sokan csak egy kőhalmazként írják le, mások pedig beleszerelmesednek. Én azok közé tartozom, akik visszamennének. Magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Már csak azért sem, mert a helyiek vendégszeretete nem igazán lenyűgöző. Olyan érzésem volt végig bármilyen szolgálat képviselőjével is találkoztam, hogy belefáradtak a turistákba.  Az első két rossz benyomás után eldöntöttem, nem húzom fel magam azért, hogy nem kedvesek, hanem inkább élvezem azt, amit ez a sziget nyújtani tud. A bárhonnan nézve mindig kék tengert, a természet alkotta csodás partszakaszokat, az ember építette templomokat, épületeket.  És a lelkembe zártam azt a feliratot, amit Valletta tengeri bejáratánál őriz a szobor ősidők óta: Minden este lemegy a nap, és mi minden reggel emlékezünk arra.

A Málta bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Óh, neki minden sikerül, mondják mások Jankáról. Minden könnyen ment eddig az életében. Már akkor beszélt angolul, amikor a gimnáziumban még mi csak az orosszal kínlódtunk. Anyukája ugyanis jó nevű angol tanár volt. A sulit osztályelsőként végezte, a jogi kart summa cum laude. Hamarosan Pestre került . Még azelőtt lett ismert nemzetközi cégekkel is foglalkozó irodája , míg rá nem öntötték az országunkra ezerszámra a jogászokat az egyetemek.

Sokszor irigykedünk azokra, akiknek a környezetünkben minden jól megy. A szomszédra, akit a szülei segítették hozzá az ingatlanához, a kolléganőre, aki előnyösen, egy gazdag férfihoz ment férjhez. A főnökünkre, aki roham léptékben halad előre a ranglétrán.

Tényleg létezik olyan, hogy az egyik ember szerencsés, a másik meg szerencsétlen ?

No persze mindannyian szeretnénk Fortunával jóban lenni. Ezért gyűjtünk négylevelű lóherét, fogjuk a gombunkat a kéményseprő láttán, lekopogjuk az asztalon a jó hírt és kitöltünk minden héten egy lottószelvényt.

De mi is a szerencse valójában ? Azt gondolom, hogy amikor úgy kapunk meg valamit, hogy nem kell megdolgoznunk érte. Pedig tudjuk : cél, hit, cselekvés nélkül semmi sem jön létre az életünkben. Ha nincsenek céljaink, azt sem tudjuk minek örülhetnénk. Ha kishitűek vagyunk és soha sem lépünk ki komfort zónánkból akkor a szürke hétköznapokat kapjuk. Minden mese úgy kezdődik, hogy a vándorló királyfi útnak ered szerencsét próbálni.

Soha életemben eddig nem találtam még rá négylevelű lóherére. Minden nyáron teszek egy kísérletet arra, hátha megváltozik ez a helyzet. Júliusban strandolás közben újra kereskedni kezdtem a fűben. Két nap kutakodás után feladtam. Amikor egyik este pakoltam össze , lehajoltam és egy ötlevelű lóhere került a kezembe. Madarat lehetett volna velem fogatni, lepréseltem , és egy képkeretben kiraktam az ágyam felé.

Minden este nézegetem, és az sem zavar , hogy azóta csak baljós dolgok történtek velem. Lepadkáztam a kocsim kerekeimet, augusztusban a derekam úgy döntött nem akar kiegyenesedni, szombaton beleléptem egy gödörbe ,meghúzva a bokámat, délután pedig egy darázs csípett meg.

Mos a gép előtt ülve , kezem lábam bekötözve , két újjal pötyögtetve mégsem érzem magam szerencsétlennek.

Mégiscsak szerencsés vagyok, hiszen van egy saját ötlevelű lóherém..

A Szerencsefia bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Kioldódott bennem a sztereotípia gomb amikor Thesszalonoki bevezető szakaszához értünk. Az útelválasztó színpompás leanderek rácsodálkozása után egy elhagyatott világ tárult elénk. Üres üzemcsarnokok, graffitik mindenütt. No, hát ezért tartanak ott ahol.

Hová jöttünk, fogtam a fejem akkor, amikor a hat sávos úton a helyzetjelzőjét kivillantva öszvérként megmakacsolva leállt előttünk egy helyi autós. Kellett nekünk belvárosi szálloda, kezdtem dühöngeni magamban, amikor a google térkép és a házakra kiirt utcanevek sehogy sem egyeztek egymással.

Ahogy kinéztünk magunknak egy zsebkendőnyi területet, ami szabadnak látszott, egy mosolygós férfi szólt hozzánk. Miután angolul kedvesen elmesélte merre menjünk, hol találunk parkolót, közölte, a helyi policia előtt várakozunk, de semmi probléma. Még mindig szorongtam, amikor a közterület felügyelő , munkáját félre tolva , azonnal reagált az orra elé dugott voucherünkre. Akkor kezdtem megnyugodni, amikor a privát parkolót üzemeltető srác segített a csomagjainkat becipelni a szállodába.

Thesszaloniki , egyenlő káosz berögzülésem a következő napokban teljesen más irányt vett. Az éjjel is mindig derűs szendvicses lány láttán, a számukra teljesen természetes segítőkész hozzáálláson, a széles mosolyon ami az arcukon felderült, amikor kiderült Magyarországról jöttünk. Rácsodálkoztam a negyven fokban is divatosan öltözött nőkre , a bármilyen korú, görög istenekre emlékeztető rendkívül vonzó férfiakra . A nyitottságra, az optimizmusukra , amit a késpengeélen táncoló gazdaságuk ellenére sem veszítettek el.

Bár az európai híradások az Athénban hitelek elengedése mellett tüntető , a tizenhatodik nyugdíj bevezetését igenlő görögök képet festik elénk, a hétköznapok mást mutatnak. Ahol én jártam, ott a turizmusból élő kisvállalkozók-, akik szintén nem szeretnek, számlát adni- tudják, a decembert a könyvelésben a január követi, és nem özönlik az országba a tizenharmadik havi turista tömeg sem.

Hazafelé jövet egy dinamikusan fejlődő városrészen át hagytuk el a Thesszalonikit. Krisztosnak – a mai kor Zorbájának a mondatain elmélkedtem. . Az ötvenes évei közepén járó, amerikai egyetemen végzett, a 2008-as válságban ingatlanjai nagy részét elveszített sármos görög úgy gondolja: bármilyen mélyen is vagy, de ha az újhoz hozzákezdesz, a zene úgyis megjön hozzá.

A Zorba bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Úgy irigylem azokat, akik optimistának születtek ! Julcsi erre az következtetésre akkor jutott, amikor egy személyiségteszten kiderült: a racionális elméje vezeti , és óriási energiájába kerül, hogy elhitesse magával az élet nem csak gyötrelem.

Kati arról panaszkodik, hogy számára megfejthetetlen , miért lehet őt érzelmileg zsarolni. Ha szerettei közül valaki megsértődik a viselkedésén rögvest lelkiismeret furdalást érez . Még akkor is, ha az eszével tudja , annak a döntésének pont akkor helye volt..

Ismerünk olyan embereket, akik kősziklák. Bármit mondunk nekik, akárhogy érvelünk, lepereg róluk. Szilárd meggyőződéssel mennek előre, nem lehet kimozdítani az álláspontjukból. Hamar kitapasztaljuk azt is, ha környezetünkben valaki befolyásolható. Őket általában arról lehet megismerni, hogy már akkor megkérdőjelezik a saját maguk alkotta véleményüket, amikor elhagyja a mondat a szájukat.

Amikor egy személyiséget vizsgálunk, nem létezik jó vagy rossz. A minőséget az határozza meg: a bennünk lévő öröklött , a családból hozott, a társadalomtól megtanult mintákkal együtt boldogok, sikeresek vagyunk e? Békében vagyunk e önmagunkkal, ha éppen egyedül maradunk? Tudunk e úgy a tükörbe nézni reggelente, hogy büszkék vagyunk az ott látottakra?

Azt már vizsgálatok is alátámasztják: aki optimistán tekint előre, annak könnyebben megy, mint annak , aki állandóan panaszkodik. No nem azért, mert azt megkíméli az élet a problémáktól, hanem azért, mert az optimista szemlélete naponta lelki rendezettséget ad neki, és így képes tiszta fejjel látni a világot.

Én magam sokszor megkaptam már: azért az optimizmusomnak is van határa. Igen, átlag feletti az érték bennem, de társul egy megvalósítási cselekvő képességgel is. Tudom csak az bírja ki velem- kolléga, családtag- aki képes hasonlóan rezegni.

Az új esztendő előszobájában a lehetőségek kapujában is állunk. Mindannyian emlékszünk 2012-re, amikor spirituális tudósok temették az emberiség jövőjét. És mi történt? A világ nem múlt el, de valahogy minden arra mutat: csak önmagunk lehetünk a szerencsénk, a jobb életünk kovácsa . És ha ehhez az kell, hogy változtassunk ,akkor ez a 2015-ös év pont a legalkalmasabb rá.

Boldog lehetőségekkel teli új esztendőt kívánok!

A Lehetőség bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.