Móni nehezen szánta rá magát két válás után, hogy utat engedjen egy párkapcsolatnak az életében. A gyerekek már kirepültek, az unokákról még csak ő álmodozott, a barátnős programokból is kezdett már egy kicsit elege lenni.  Bár mondogatta magában: ötvenes fejjel nem töreti össze a szívét senkivel, de Béla más volt, mint az eddigi férfiak.

A találkozásuk sem egy hétköznapi történet. Móni szereti egy füst alatt letudni a hétvégi nagybevásárlást és a gardróbfrissítést.  Az egyik nagyáruház éppen alkalmas erre, hiszen olyan divatmárkákat is forgalmaznak, ami az ő stílusához passzol.  Az egyik alkalommal, amikor egy hátul zipzáras ruhába passzírozta bele magát a próbafülkében, nemcsak azzal szembesült, hogy kicsi rá az eddig bevált méret, hanem azzal is nem tudja levenni azt.  Húzta, vonta, de rájött, bizony ez segítség nélkül nem fog menni.

Kikukkantva a fülkéből ekkor pillantotta meg Bélát. Magas jóképűként egy farmernadrágot szorongatott a kezében a várakozás türelmetlenségének egyetlen jele nélkül. Udvariassága és segítőkészsége is hamar kiderült. Bár ő sem tudott megbirkózni a zipzárral, sőt az eladó sem, így egy olló segítségével szabadította ki a vételre alkalmatlan darabból. Még azt is elintézte neki, hogy ne kelljen kifizetnie a károkozást.

Később számos más jó tulajdonságára is fény derült: vicces, empatikus, társaság szerető és főleg önálló.  Soha, semmilyen segítséget nem fogadott el, és nem kért Mónitól. Egy nő is megirigyelhette volna azt a háztartásvezetést, amit kialakított. A közös programokon túl azonban semmi kapcsolódási pontjuk nem akadt.

Móni kezdetben lelkendezve mesélt a környezetének az ideális partnerről, aztán egyfajta rossz érzés szele csapta meg. A fuvallat aztán befészkelte magát a mindennapi gondolatai közé és nem hagyta nyugodni.  Miért nem engedi be őt az életébe?

Amikor először feltette a kérdést Béla kerekre nyílt szemmel értetlenkedett. Talán nem elég figyelmes, gyengéd, érdeklődő, türelmes vele?

Móni ekkor jött rá, hogy mi a baja. Az, hogy  nincsenek közös álmaik. Az már keményebb dió, vágta rá férfi.. Azóta persze közösen boncolgatják a zöld dió héját, és Béláról az is kiderült: a türelmének is vannak határai.

A Kemény dió bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Azon kapta magát, hogy újra az erkélyen áll és a mentáját szemrevételezi. Mindig is tisztázatlannak érezte a földhöz való viszonyát. Falusi kislányként betegsége miatt a nagyapja óvta még széltől is, elzárták minden olyantól, amivel összekoszolhatta volna a kezét.

Évtizedeken keresztül a szobanövények túlélő táborba költöztek hozzá, de aztán valami megváltozott benne. Vágyott arra, hogy kicsiny teraszát burjánzó oázissá varázsolja. Az idén eldöntötte: fűszernövények is illatoznak majd ott. Két hónapja került a földbe a citromfű, a bazsalikom, a metélőhagyma és a menta magocska. A fény, a víz és a gondoskodó szeretet, hamar zöldbe borította a cserepeket, kivéve a mentát.

Pontosan emlékszik rá, az első menta kezdemények akkor bukkantak elő, amikor hazaért a Találkozóról.
Úgy tizenöt éve várt arra az ölelésre. Az ölelésre, amit attól a Férfitól kapott, akivel pontosan ennyi ideje tudják: valami dolguk van egymással.
Napok óta arra vágyott, hogy megérintse. Arra vágyott, hogy csak ketten legyenek és átölelje őt. Arra vágyott, hogy a mélyzöld szemében lévő barna kis foltocskákat testközelből szemlélhesse. Arra vágyott belebújjon a mellkasába és a testébe olvadjon.

A Találkozót ő kezdeményezte. Gyűjtötte hozzá a bátorságot, formálta magában a mondatokat. Gondolatok meccseztek a fejében, hogy mi történik akkor, ha rövidlátó a helyzet megítélésében.

A Férfi csak beszélt, beszélt. Mintha minden eddigi elmulasztott, együtt nem töltött percet szeretné bepótolni. Tekintetüket le nem vették egymásról, olyan közel álltak, amilyen közel csak kerülhet ember testi érintés nélkül. A kiejtett szavak egymás iránti szerelemmé alakultak . Magázódva , mint az Anna Kareninában.

Végül nem bírta tovább, arra kérte: ölelje meg. Ott a sétányon hangtalanul egymásba fonódtak, egy testté, egy lélekké. Simogatásukban ott volt minden tűz és vágy, amihez már csak egy apró szikra kellett. A Férfi ott megálljt parancsolt magának, megcsókolta a nyakát majd zavartan távozott.

Egy hónap telt el az óta. A Férfi nem jelentkezett, de a menta kibújt a magjából. Nap, mint nap parányi lépésekkel, de mégiscsak halad előre. A bazsalikom már fodrosodik mellette, a metélőhagyma is ételre érett. A menta azonban várat magára, türelemre tanít. De a nyáron már biztosan üdíteni fogja a bodzaszörpös poharakat.

A Menta bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.

Ma már csak mosolyogva lapozgatom a magazinok karácsony előtti lapszámait arról, hogyan legyünk szépek és divatosak az ünnep napjaiban. Mit viseljen a család szentestén, milyen pizsamában pózoljunk első nap reggelén egy forró kakaót szorongatva a kandalló mellett ülve. Mibe bújjunk bele akkor, amikor a nagyihoz megyünk ebédre.

Emlékszem fiatal koromban legszívesebben darabokra téptem volna az ilyen tanácsokat adó lapokat, azzal a felkiáltással : ezeknek van fogalmuk arról, mit jelent a karácsony egy nő számára ? Mit jelent a karácsony egy kisgyermekes, dolgozó anyuka számára ? Leginkább persze azon tudtam feldühíteni magamat, amikor híres- elfoglalt – nők nyilatkoztak a lapok hasábjain arról, ők mindent saját kezűleg készítenek karácsonyra : az ajándékot, a vacsorát, az életükben egyszer sem jártak még kozmetikusnál, és a hajuk is csak hírből ismeri a fodrászokat, mégis tökéletesen szépek.

Ahogy teltek az évek, úgy csendesedtem le , kezdtem látni magam saját magamként. Úgy döbbentem rá arra, mennyi szorongást okozott nekem a világból rám áramló látszat , mennyi fölösleges energiámat vitt el az, hogy meg akartam felelni valaminek, valakiknek.

Egy barátnőm mesélte , hogy az egyik karácsony előtt döbbent rá arra, mi volt a legtöbb ünnepének az elrontója. Minden egyes decembernek úgy fogott hozzá, hogy azt szeretné ha tökéletes lenne minden. A ház ragyogjon, a sütik különlegesek legyenek, a fa is időben úgy álljon ott, ahogy a nagy könyvben meg van írva. És egész decemberben attól félt, elkészül e mindenben időre. A szent estére már annyira elfáradt, annyira türelmetlen lett, hogy egy rossznak vélt szótól is robbanni tudott.

Persze nem mondom azt, hogy az évek múlásával elmúlt belőlem a vágy arra, hogy a legszebb körülményeket hozzam létre karácsonyra. De már eljutottam oda: ha korábban érkeznek a gyerekek és a lisztes még a hajam is , nem sírni kezdek hanem nevetni. És megtanultam már azt is: egy elkelt kuglóf is lehet nagyon finom, főleg ha ezt a fiam állítja.

A Tökéletesség bejegyzés először a Maros Éva jelent meg.