Megfigyelted már, hogy amikor utazol  mindig előre nézel? Ha például vonatozol nem szívesen választod a menetiránnyal szembeni üléseket ? Az ösztönöd, a valódi éned mindig arra vágyik, hogy a vágyott céljaid irányába nézz.

Gyerekkoromban sokszor halottam a nagyapámtól, hogy nézz az orrod elé.  Bosszantott is sokszor mert ugyan ki a fene nem tudja azt, hogy ha nem előre néz az ember ,akkor jól fel is bukhat . Persze hogy előre néztem ,mert nem szerettem volna megtapasztalni az  esést, hogy koszos legyen a ruhám, hogy felhorzsoljam a térdem.

Ma én  is sokat mondom a gyerekeknek, főleg bicózás, rollerezés, kismotorozás közben, hogy előre nézz, mert szeretném, ha ezzel megőriznék az egyensúlyukat . Abban a pillanatban amikor mondom persze bennem van az a gyerekkori tapasztalat is , a félelem, de megfigyeltem már, hogy inkább hiszek bennük, hogy meg tudják őrizni az egyensúlyukat, mint féltem őket az eséstől.

A gyerekek ösztönösen tudatosan élnek , mert még nem építették fel a gátló hiedelmeket. Azokat a gátló hiedelmeket ,  ami bennünket felnőtteket   sokszor helyez  olyan pályára ,amit éppen nem akarunk, vagy nem azt akarjuk megtapasztalni.

A felnőtt létünk  egyik   hiedelme,  hogy kényszeresen ragaszkodunk a múlthoz.  Szeretünk időzni benne, megfürdeni az akkor milyen jó volt még minden érzésében , ami aztán oda is ragaszt bennünket ahhoz a ponthoz, életidőhöz. Szépen megakasztva a kreatív  energia áramlást, amit  jövő jobbá tételére használhatnánk, hiszen ha a nosztalgia érzése uralja el a mindennapjainkat, a múlt utáni vágyódás- ahová fizikailag már soha nem mehetünk-  akkor nem adunk helyet az új, friss történéseknek. Elzárjuk a lehetőségek csapját.

A múltidézésnek vannak fájóbb pillanatai is, ami a hibáztatással kezdődik. Úgy ébredünk, hogy eszünkbe jut a volt férjünk megalázó mondatai, a főnökünk igazságtalansága, a barátnőnk árulása. Elkezdődik bennünk a kis monológ arról, mit is tettek velünk és egyre rosszabbul és rosszabbul érezzük magunkat. A hibáztatással feltépjük a gyógyuló bennünk lévő sebről a ragtapaszt, majd emlékező gondolainkkal sóval jól megszórjuk. És csodálkozunk rajta, hogy most jobban fáj talán ,mint  akkor, amikor megtörtént velünk.

És ahogy ezeken az érzéseken időzünk az elménk újabb és újabb múlt rossz eseményét rakja elénk, hiszen elindítottunk magunkban egy hógörgeteget , ami szépen hízik percről percre. Aztán elkezd olyan naggyá válni, olyan sebességgel száguldani bennünk, hogy már képtelenek vagyunk arra, hogy megállítsuk . És már azt sem tudjuk miért érezzük magunkat olyan megalázottan, kétségbeesetten , gyengének.

Abraham- Hicks tanitásainak egyik alappilére az:  csak akkor gondolj a múltra, csak akkor időzz azoknak az eseményeknek az energiájában, ha azok jó érzéssel töltenek el.

Persze felteheted most a kérdést, akkor mi lesz a traumáimmal, azt hogyan fogom feldolgozni , ami ott tudattalanul lapul bennem, és tudattalanul vezérel engem olyan irányba, amit nem szeretnék.

Erre Bashar ad jó választ, aki a következőképpen gondolkodik a negatív eseményekről. Nézz rájuk, fogadd el, hogy ez megtörtént. Engedd meg magadnak, hogy ez történt, és engedd meg magadnak azt is, hogy úgy nézz rájuk: abban az adott pillanatban a tőled telhető legjobb döntést hoztad.  Ezzel beépíted tudatosan magadba, befogadod , konvertálod magadba azt. Innen kezdve ez már az elfogadott , tudatos múlt,  és ezzel  hoztál egy döntést a tovább lépésre, az új történet megteremtésre.

Dr. Joe Dispenza  előadását hallgattam a napokban, akinek az elmeátalakító tréningjét sok- sok komoly traumát, betegséget megélt ember használta , használja, akik testileg és lelkileg gyógyultan  élnek. Az előadásokon gyakoriak a tanúság tételek a színpadon . Az egyik résztvevőt Dr. Joe Dispenza arra buzdította, hogy ő is beszéljen a nyilvánosság előtt,  hiszen a gyakorlatok  következetes alkalmazásával az illető gyógyíthatatlan betegségből épült fel. A válasz az volt, nem szentelne már a múltnak ennyi figyelmet sem, hiszen elfogadta , az életének az a szakasza volt akkor, most pedig saját magának egy teljesen új történetet irt. És a jelen pillanata a fontos, a múlt egy másik történet.

Ekkor Micimackó kedves szavai  és vidámsága jutott eszembe amikor azt mondja  Malackának : Ne hátrafelé nézz, mert nem arra megyünk!

Megfigyelted már, hogy amikor utazol  mindig előre nézel? Ha például vonatozol nem szívesen választod a menetiránnyal szembeni üléseket ? Az ösztönöd, a valódi éned mindig arra vágyik, hogy a vágyott céljaid irányába nézz.

Gyerekkoromban sokszor halottam a nagyapámtól, hogy nézz az orrod elé.  Bosszantott is sokszor mert ugyan ki a fene nem tudja azt, hogy ha nem előre néz az ember ,akkor jól fel is bukhat . Persze hogy előre néztem ,mert nem szerettem volna megtapasztalni az  esést, hogy koszos legyen a ruhám, hogy felhorzsoljam a térdem.

Ma én  is sokat mondom a gyerekeknek, főleg bicózás, rollerezés, kismotorozás közben, hogy előre nézz, mert szeretném, ha ezzel megőriznék az egyensúlyukat . Abban a pillanatban amikor mondom persze bennem van az a gyerekkori tapasztalat is , a félelem, de megfigyeltem már, hogy inkább hiszek bennük, hogy meg tudják őrizni az egyensúlyukat, mint féltem őket az eséstől.

A gyerekek ösztönösen tudatosan élnek , mert még nem építették fel a gátló hiedelmeket. Azokat a gátló hiedelmeket ,  ami bennünket felnőtteket   sokszor helyez  olyan pályára ,amit éppen nem akarunk, vagy nem azt akarjuk megtapasztalni.

A felnőtt létünk  egyik   hiedelme,  hogy kényszeresen ragaszkodunk a múlthoz.  Szeretünk időzni benne, megfürdeni az akkor milyen jó volt még minden érzésében , ami aztán oda is ragaszt bennünket ahhoz a ponthoz, életidőhöz. Szépen megakasztva a kreatív  energia áramlást, amit  jövő jobbá tételére használhatnánk, hiszen ha a nosztalgia érzése uralja el a mindennapjainkat, a múlt utáni vágyódás- ahová fizikailag már soha nem mehetünk-  akkor nem adunk helyet az új, friss történéseknek. Elzárjuk a lehetőségek csapját.

A múltidézésnek vannak fájóbb pillanatai is, ami a hibáztatással kezdődik. Úgy ébredünk, hogy eszünkbe jut a volt férjünk megalázó mondatai, a főnökünk igazságtalansága, a barátnőnk árulása. Elkezdődik bennünk a kis monológ arról, mit is tettek velünk és egyre rosszabbul és rosszabbul érezzük magunkat. A hibáztatással feltépjük a gyógyuló bennünk lévő sebről a ragtapaszt, majd emlékező gondolainkkal sóval jól megszórjuk. És csodálkozunk rajta, hogy most jobban fáj talán ,mint  akkor, amikor megtörtént velünk.

És ahogy ezeken az érzéseken időzünk az elménk újabb és újabb múlt rossz eseményét rakja elénk, hiszen elindítottunk magunkban egy hógörgeteget , ami szépen hízik percről percre. Aztán elkezd olyan naggyá válni, olyan sebességgel száguldani bennünk, hogy már képtelenek vagyunk arra, hogy megállítsuk . És már azt sem tudjuk miért érezzük magunkat olyan megalázottan, kétségbeesetten , gyengének.

Abraham- Hicks tanitásainak egyik alappilére az:  csak akkor gondolj a múltra, csak akkor időzz azoknak az eseményeknek az energiájában, ha azok jó érzéssel töltenek el.

Persze felteheted most a kérdést, akkor mi lesz a traumáimmal, azt hogyan fogom feldolgozni , ami ott tudattalanul lapul bennem, és tudattalanul vezérel engem olyan irányba, amit nem szeretnék.

Erre Bashar ad jó választ, aki a következőképpen gondolkodik a negatív eseményekről. Nézz rájuk, fogadd el, hogy ez megtörtént. Engedd meg magadnak, hogy ez történt, és engedd meg magadnak azt is, hogy úgy nézz rájuk: abban az adott pillanatban a tőled telhető legjobb döntést hoztad.  Ezzel beépíted tudatosan magadba, befogadod , konvertálod magadba azt. Innen kezdve ez már az elfogadott , tudatos múlt,  és ezzel  hoztál egy döntést a tovább lépésre, az új történet megteremtésre.

Dr. Joe Dispenza  előadását hallgattam a napokban, akinek az elmeátalakító tréningjét sok- sok komoly traumát, betegséget megélt ember használta , használja, akik testileg és lelkileg gyógyultan  élnek. Az előadásokon gyakoriak a tanúság tételek a színpadon . Az egyik résztvevőt Dr. Joe Dispenza arra buzdította, hogy ő is beszéljen a nyilvánosság előtt,  hiszen a gyakorlatok  következetes alkalmazásával az illető gyógyíthatatlan betegségből épült fel. A válasz az volt, nem szentelne már a múltnak ennyi figyelmet sem, hiszen elfogadta , az életének az a szakasza volt akkor, most pedig saját magának egy teljesen új történetet irt. És a jelen pillanata a fontos, a múlt egy másik történet.

Ekkor Micimackó kedves szavai  és vidámsága jutott eszembe amikor azt mondja  Malackának : Ne hátrafelé nézz, mert nem arra megyünk!

Maros Éva