Amikor kiszállt az autójából a látókői alkalmi parkolóban úgy érezte magát mintha a jégpályára lépett volna. A napok alatt vastagra hízott hóréteget jeges páncél fedte . A bükki pihenőhelyet nem takarították, favágók is régen jártak már errefelé, hogy utat tapostak volna a téli természetbe igyekvőknek.

Rajta kívül más nem is merészkedett erre a környékre ezen a vasárnapi délutánon. De minek is, hiszen látni is alig lehetett .Sűrű pára, nedves köd zárta el a világtól az égbe kívánkozó fákat. Pedig aki idáig felmászott, azt a látvány vonzotta. A látókői szikla tetejéről a fennséges Bükk tárulkozott ki , hirdetve a világ végtelenségét. A szemlélődő sohasem lehetett biztos abban, hol végződik a föld, és hol kezdődik a horizont..

Őt igazából nem a lenyűgöző távolba látás fogta meg a Látóköveken, hanem a tisztán látás. A sziklák iránti rajongása már gyerekkorában kezdődött. A kis falu legnagyobb kincsének, közeli barátjának abban az időben nem a szülői házat tekintette , hanem az erdő mélyén megbúvó sziklákat. Szófogadó, jó gyerekként , könnyen kezelhetőnek látták szülei, talán egyedül a nagyapja gyanította,hogy valami kettősség munkál benne.

A szorgalmas, szép, igyekvő kislány falta a könyveket, a mesék és regények világában cseperedett. A kétkedő érzésre, amely egész gyerekkorát végig kísérte máig is emlékszik. Olyannak látta magát ebben a családban ,mintha csak véletlenül és átmenetileg került volna hozzájuk. Ezért kitalált magának egy másik életet. Erről csak a kedvenc sziklái tudtak .Úgy vélte ha bárkivel megosztaná ezt, akkor a színes másvilág szertefoszlana. Olyan kudarccá válna, mint a szeretett nagyapja útja. Az erősnek, kétméteres óriásnak látott ember leventeként mezítlábas országos futóbajnok volt. Az édesapja halála kerékbe törte ezt a csodát.A fényből a falusi hétköznapok mindennapos taposó malmába került.

Ha köd, ha csúszás , akkor is megyek, döntötte el, és nekiindult a Látókő felé vezető ösvénynek. Mintha mágnesként vonzották volna magukhoz a kövek. Egész nap azt érezte, szüksége van arra a tisztánlátásra, amit csak ez a hely tud megadni számára. Itt fogalmazta meg az univerzumnak a kéréseit, itt indította útjára élete változtatni akarásának szándékait. Igazi gyökereinek tudta ezek a képződmények, amelyekből mint a mesebeli,soha ki nem fogyható forrásból örökké táplálkozhat.

Lefelé baktatott az ösvényen. Hamar rájött arra, hogy ha cipőjével bemélyedést vág a hóba, akkor ezek a lyukak biztonságot adnak a tovább haladáshoz. Kapaszkodók, morfondírozott. De valójában ki teremti meg az életünkben a kapaszkodókat? Az élet kínálja fel, hogy vegyük észre a lehetőséget, vagy a saját magunk döntünk úgy, hogy létrehozzuk és aztán nevesítjük ?

Kockáztatás nélkül nincsenek kimagasló eredmények, olvasta valahol a napokban . Jelen esetben céltalan kockázatvállalásnak ítélte meg a délutáni sétáját, mert ahogy mélyebbre ment az erdőben egyre inkább nehezebben közlekedett. Talán jelképes ez az út számomra és azt mutatja, mindig a nehezebb utat választom a céljaim elérésére?

A gomolygó ködben alig látta a sziklát. Ha először járna erre biztosan eltévedne. De tudta, hogy jó úton halad , ezért nem volt nyugtalan. Olyan ez az egész , mint az életem, villant be a felismerés. Sokszor karnyújtásnyira van előttem a cél, csak szemmel mégsem kivehető.A bensőmben már ott a napsütötte valóság, de a világban eltakarja azt valami.

Megállt a kövek alján, és egy pillanatra elbizonytalanodott. Száraz időben is ügyességet követelő a felkapaszkodás, nemhogy ilyen jeges- havas körülmények között. Fölmenni még csak fel lehet,- kezdett kételkedni- de lejönni hogy fog ? Miért korlátozom be a képességeimet? Szegezte magának a kérdést azonnal. Ahová fel lehet jutni, onnan le is lehet jönni, döntött és nekivágott.

Az fehér vakságban nemhogy a lázbérci tavat , de még a közeli fák csúcsait sem észlelte, csak a képzelete rajzolta maga elé. Leült a szokott helyére, a kiálló csúcsra. Ahogy érintkezett a kővel, varázsütésre minden porcikáját átjárta az öröm és az elégedettség. Szinte eggyé vált a sziklával amin megpihent . Megállt az idő, elfogyott a tér , beleolvadt az univerzumba. A gondolatok már nem cikáztak az agyában, a félelem is kifogyott belőle. Csak egyszerűen volt. Arra eszmélt, hogy egyre inkább fázik. Felállt, és megfogalmazta a háláját az univerzumnak azért, amiért ilyen különlegességgel ajándékozta meg a földet.

Ideje mennem, figyelmezette magát. Lefelé indult a meredek lejtőn. A lábát berakta az első mélyedésbe, kezével kitámasztotta testét . A táskájában megszólalt a telefonja. A fia volt az, aki a hóviszonyokról érdeklődött. Ahogy helyére rakta a mobilját valami ösztönös megérzéssel visszatekintett Lázbérc irányába.

Nem akart hinni a szemének. A nap a horizont alján helyet követelt magának. A melengető sugarak lyukat vágtak a ködpaplanba. A gyerekkori játéka jutott eszébe, amikor összeszorított szempillái mögül szemlélte a valóságot. Ahogy akkor tágult pillantása és homályosból váltott élesre a világ, épp úgy elevenedett meg itt is a másodperc tört része a természet.

A nagy rendező által megírt forgatókönyv alapján szabadult ki egy-egy erdős rész a fogságból.Az addigi valami hirtelen semmi lett, kapitulálva egy magasabb akaratnak. A kozmikus örömtől hevesen vert a szíve. Arra a megállapításra jutott, bár élete csak és kizárólag egy irányba , előre halad, olykor azért érdemes visszafelé is tekintenie..